Varázslatos álom (BNHA Ff.)

1.

-Mirai Toshiko!!- hallom az ofőm hangját. - Hányszor kell még elmondanom, hogy figyelj ide! Azt kezdtem el mondani, hogy ugyebár jövőre a legtöbbőtök felső iskolába jelentkezik. Remélem tudjátok, ez az év lesz az egyik legnehezebb évetek. Tudom, hogy a legtöbben a U.A. hősképző szakára szeretnének menni, de tudnotok kell, hogy ettől függetlenül idén sem használhatjátok a képességeiket! És most mondom az órarendeteket.

Így kezdődött el az év, nekem meg kezdődött a felkészülés.

A képességem az, hogy az irántam érzett érzelmeket át tudom alakítani varázserővé. A negatív érzelmeket támadásra, a pozitív érzelmeket védekezésre tudom használni. Ami a legnagyobb kihívást jelenti az az, hogy kontrollálni tudjam a képességem, mivel a túl sok negatív érzelemtől, amit éreznek a környezetemben, aktiválódik egy olyan reakció, amit az egyszerű szemlélő egész egyszerűen túlélési ösztönnek nevez. Ugye az világos, hogy ez a képesség nem előnyös olyanok számára, akik nap mint nap közutálatnak vannak kitéve. Tényleg? Fantasztikus! Kitaláljátok, hogy velem mi a helyzet? Talált, egy fél suli közellenségként tekint rám. Hogy miért? Ezért:

Az első iskolai napomon történt
- Mirai-san! Miért nem használod a képességed? Biztos nincs is! Te egy senki van! - mondta Rei. Ő volt akkor a szüleim főnökének a lánya. Egyáltalán nem kedvelt, sőt, mindig lenézett engem

- Ezt azért nem kéne, Rei-chan.. - szólalt meg bizonytalanul Atsuko, másnéven Atsu-chan.- Te is tudod, hogy van neki képessége. Nem szép dolog az, amit csinálsz..

Nem tudta befejezni, mert Rei nekilökte a falnak és fojtogatni kezdte a képességével, ami a telekinézés.

- HOGY MERÉSZELSZ ELLENKEZNI?? - üvöltötte Rei. Hirtelen az egész testem megremegett, majd valami különös erőt éreztem áramlani magamban.

Nem is gondolkoztam, a testem mégis megmozdult. A kezemből egy sötét, fénysugár szerű valami lövellt ki ami eltalálta Rei-chant. Atsu-chan így kikerült a fojtó erő hatása alól. Félájultan esett össze. Az egész udvar döbbenten meredt rám. Hallottam, hogy egy csomó ember lelkében gyűlölet ébredt.

De a történet nem ért véget.

Mikor a nap végén hazaindultam, rossz előérzetem lett. Megszaporáztam a lépteimet és rohantam haza. Ott viszont olyan látvány tárult a szemem elé, amit a legnagyobb rémálmomban sem láttam még soha.
A házunk helyén hatalmas, robbantásra utaló lyuk égtelenkedett. A környező házak szitává lőve, alig álltak eredeti helyükön. Egy csomó Top hőst láttam, akik komolyan megsérültek. Egy csomó mentőautó szirénázott az utcában. Lefagyva álltam egyhelyben. Egy fekete, hosszú hajú férfi lépett oda hozzám. Vállára hosszú, sálszerű anyagcsíkot tekert. Szemén sárga szemüveg látszódott, ami leginkább egy úszószemüvegre hasonlított. A hősruhája éjjfekete színű volt. Rögtön felismertem. Eraserhead volt az. Már sokszor láttam a környékünkön. Ő a kedvenc szuperhősöm.

- Menj innen, kislány! Ez veszélyes. Hol vannak a szüleid? - kérdezte. Abban a pillanatban megláttam őket. Egy betontömb alól húzták ki őket. Nem hallottam bennük a lelket. A szemem megtelt könnyel.

- Ott - mutattam a halott szüleim felé. A hős oda nézett, és abban a pillanatban hallottam, hogy a szíve szomorúsággal és sajnálattal telt meg. - Hallom, hogy meghaltak. Nincs már bennük a lélek. - ezt az utolsó két mondatot már könnyezve suttogtam. * Most mégis mit tegyek? Hová menjek? Kivel fogok élni? * Gondoltam magamban kétségbeesetten. Abban a pillanatban úgy érzem, hogy nincs nálam elhagyatottabb ember a Földön. Alig hallhatóan szipogtam, mikor egy kezet éreztem a vállamon.

- Gyere velem. Gondolom most úgy sincs más lehetőséged - mondta Eraserhead és megindult valamerre. Szó nélkül követtem. Egy japán stílusú épület előtt állt meg. - Gyere - morogta és bement. Követtem őt. Kaptam tőle vacsorát is. Vacsora közben megkérdezett párat a szüleimmel kapcsolatban. - Van valaki a rokonaid között, akihez tudnál menni?

- Nem igazán. A nagyszüleim mind ellenezték a szüleim házasságát, ráadásul nincs se nagybátyám se nagynéném, és egy barátja sem volt a szüleimnek - foglaltam össze a szomorú tényeket. - Azért kérdezte, mert magának úgy is csak teher lennék? - kérdeztem szomorúan. A hős kezéből kiesett a villa. Megdöbbenve nézett rám. Nem tudtam volna megmondani, hogy ez azért volt-e mert meglepődött hogy vele szeretnék maradni, vagy azért, mert feleslegesnek tartottam magam. Lesütött szemmel ültem vele szemben. Amint magához tért a meglepődésből, alig hallhatóan felállt és mellém lépett. Ezt követően valami olyan dolog történt, amire nem számítottam. A szuperhős megölelt.

- Semmi baj. Maradhatsz ameddig csak akarsz. Jó így neked? Még nem is kérdeztem.. Hogy hívnak?

- Toshiko. Mirai Toshiko.