Teen Wolf : A Múlt Árnyékai ( Stiles fanfic)

3.fejezet

Valahol máshol tértem magamhoz. Hideg futott végig a hátamon, és még csukott szemmel is éreztem, hogy mennyire világos van. A többiek egy férfival beszélgettek, akinek még sosem hallottam a hangját.
- Rendes kórházba kell vinnetek - mondta a férfi.
- Deaton, ez vérfarkas harapás - válaszolt Scott szomorúan. - Itt kell megoldanunk.
- Nem alfa harapta meg, nem fog átváltozni... főleg akkor ha igazat mondtatok a madárberkenyével kapcsolatban.
- Vagy egyszerűen csak elromlott a tündérpora - vágott közbe idegesen Stiles.
Na jó, muszáj felkelnem... tuti, hogy a beszélgetés felét félreértettem.
Lassan mozgatni kezdtem a szemem, majd felnyitottam a szemhéjamat. Nagyon rossz ötlet volt, mert egy lámpa világított egyenesen az arcomba. Próbáltam eltakarni a kezemmel, de amint felemeltem a karom, éles fájdalom hasított az oldalamba. Könnyeztem félig az erős fénytől, félig a fájdalomtól.
Hirtelen Stiles arcát láttam meg magam előtt. Elfordította a lámpát, majd a hátam alá nyúlt és felsegített.
- Csak lassan - figyelmeztetett. Mintha tudtam volna máshogy is... Minden egyes apró mozdulatra megrándultam a fájdalomtól.
Végre sikerült felülnöm, körbenéztem. Szinte mindenki ott volt, kivéve Malia, Corey és Mason. A férfi is ott állt, akinek valószínűleg a hangját hallottam. Megláttam az orvosi eszközöket az asztalon, pár közülük véres volt, a falon pedig kutyák és macskák képe... olyan mint egy állatorvosi rendelő. De az ugye nem az én vérem... lenéztem az oldalamra, hatalmas kötés volt rajta... ohh, de... az én vérem.
Nem tudom miért éppen, de Scottra néztem és feltettem az egyetlen épeszű kérdést amit mindenki ilyen helyzetben:
- Mi történt?
Scott egy ideig csak nézett rám úgy, mintha valami rosszat tett volna.
- Hosszú story...
- Szerintem megérdemlem, hogy megtudjam az igazat - mondtam idegesen, a kötésemre mutatva.
- Rendben. Figyelj, amit most mondok... valószínűleg hihetetlennek fog hangzani és ijesztőnek és... azt fogod hinni, hogy őrültek vagyunk. De minden igaz.
Nem számított mennyire furcsa dolgokat fog mondani, csak tudni akartam az igazat.
Aztán belekezdett... mesélt nekem vérfarkasokról, bensheekről, druidákról és pokolkutyáról. Eddig nem is volt olyan érdekes, aztán elmondta, hogy a szobában szinte mindenki valamelyik ezek közül. Ő például egy vérfarkas alfa. Aki pedig engem megharapott a suliban, szintén vérfarkas volt.
Néhány percig csak bámultam rájuk, míg végül ezt mondtam:
- Hát... okay.
- Hogy tessék? - nézett rám Stiles furcsán, a keze még mindig a hátamon pihent.
- Azt mondtam, hogy okay... - válaszoltam, majd megrántottam a jobb vállam, ugyanis a bal oldalam iszonyatosan fájt. - Vannak elég furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok a világban, szóval ezt is el tudom hinni.
Stiles elkezdte tapogatni a fejemet sebek után kutatva.
- Szerintem te nagyon beverted a fejed.
- Na Stiles... elég - toltam kicsit el magamtól mosolyogva, majd Deaton felé fordultam.
- (T/N). Örülök hogy megismerhetem - biccentettem, ugyanis az járt a legkisebb fájdalommal.
- Én is örülök neki. Deaton vagyok.
- Szóval most át fogok változni? - kérdeztem aggódva.
- Hát, nem alfa volt, szóval nem... - kezdte kicsit zavarban. - Azonban volna itt más valami is. Tudod miért nem tudtál kijönni az iskola ajtaján?
Megráztam a fejem, ő pedig folytatta.
- Nem gondolkoztál még azon, hogy más vagy? Különleges?
- Mire akar kilyukadni? - ráncoltam a homlokom.
- Csak a természetfeletti lények - legalábbis egy részük - nem képes átkelni a madárberkenyén.
Kellett egy kis idő, hogy leessen mit is akar mondani, de azért ez már sok volt. Tudnék arról ha bármi furcsa lény lennék.
- Na jó... most inkább megyek - mondtam.
Leugrottam az asztalról, de iszonyatosan megszédültem és Stilesnak estem.
- Hol voltál amikor azt mondtam lassan? - karolta át a derekamat és úgy segített állva maradni. - Rengeteg vért vesztettél, csoda, hogy élsz.
- Bármit is gondoltok, nincs bennem semmi különleges - akadtam ki rájuk. - Nem gondoljátok, hogy tudnék róla?
- Nem feltétlenül - szólt közbe Lydia. - Én nem olyan régen tudtam meg, hogy benshee vagyok.
- Szóval most akkor én is benshee vagyok? - ráncoltam a szemöldököm.
- Nem valószínű - magyarázta Deaton. - Nagyon sokféle természetfeletti van, amely esetekben még a tulajdon személy sem tudja igazából mi is valójában. A szüleid nem meséltek semmiről?
- Nevelőszüleim vannak, az igaziakat nem ismerem, szóval kevés az esé... ohh basszus, rég otthon kéne lennem - kezdtem el kapkolódni, de Stiles magához húzott, hogy ne tudjak megint kárt tenni magamban.
- Beszéltünk anyukáddal, úgy tudja, hogy ma Lydia áthívott tanulni és náluk alszol - mondta. - Kicsit ideges volt, hogy nem szóltál neki előbb és izgult is miattad, de végül Lydiánal sikerült meggyőznie.
- Szóval ma nálad alszom? - fordultam felé.
- Ööö... - kezdte Lydia. - Nem egészen. Ma Scottéknál alszol. Anyukája tud mindenről, ráadásul nővér a kórházban, szóval el tud látni téged.
Elvörösödtem attól ,hogy egy fiúnál kell aludnom. Mármint volt már barátom, de az megint egy más helyzet.
- Nyugi - mosolygott rám Stiles. - Én is ott leszek.
Na még jobb...
Elbúcsúztunk a többiektől, majd a fiúkkal beszálltunk a Jeepbe. Stiles vezetett szokásosan, Scott pedig hátraült mellém, csak azért, hogy kényelmesen tudjak pihenni a vállán. Mindig úgy viselkedik mintha a bátyám lenne, ami be kell valljam nagyon jó érzés, hiszen mindig is akartam egy tesót.