ALKU (SZÜNETEL)

II. Chapter

Mary és kislánya az állatkert lakóit nézték, amik olyan viccesek és szépek voltak, hogy csak mosolyt csalt az arcukra. A nő mosolyogva nézte boldog és életvidám kislányát, aki ugrándozva és szökdécselve ment egyik állattól a másikig.

Kislánya imádta az állatokat, szinte egész nap képes lett volna őket nézni és persze simogatni. Mary akkor volt boldog, ha a lánya is ezért mindent megadott volna neki, hogy mindenben elégedett legyen Diana.

Ha már az apja szinte el is felejtette, hogy van egy lánya, akkor ő veszi át azt a helyet is, így kétszeresen is szeretni fogja gyermekét. Nem kell maga mellé egy férfi, nem kell a lányának apa, mert ő egyszerre lesz mindkettő.

Egyébként is, David olyan mélyen megbántotta őt, hogy képtelen ránézni többé a férfiakra, anélkül, hogy ne jutna eszébe, biztos ez a férfi is megcsalná őt. Nem tudott megbízni többé egyetlen férfiban se.

Mary megrázta a fejét, mert nem akart az ónsajnálat mezejére lépni, ezért inkább odalépett kislányához és letérdelt hozzá. Mosolyogva átölelte őt és megcsókolta bársonyosan puha arcát.

- Édes kicsikém, ugye, tudod, hogy te vagy az én szemem fénye? - simogatta meg Diana haját, aki csintalan mosollyal nézett fel anyjára.

- Tudom, anyuci, én vagyok a te kis hercegnőd, mindig ezt mondod nekem - kuncogott a kislány, majd átfonta Mary nyakát és egy cuppanós puszit adott neki. - Te pedig az én csodálatos anyukám vagy, akit az egész világon a legeslegjobban szeretek - tárta szét a karjait a kislány, hogy megmutassa mennyire is szereti őt.

Mary felnevetett és boldogan szorította magához gyermekét, akit a vilagon mindennél jobban szeretett és akiért bármire képes volt. Ha baja lenne, abba ő belepusztulna.

- Anyuci, szerinted apa miért nem szeret minket? - kérdezte a kislány érdeklődő tekintettel és Mary döbbenten nézett rá.

- Honnan veszed, hogy apád nem szeret minket? - érdeklődött a nő szinte rémült hangon, hiszen nem akarta, hogy kislánya ilyen hamar rájöjjön arra apja nem úgy szereti, ahogy az elvárható lenne tőle.

- Nem vagyok már kisbaba, anyuci - vágott durcás képet a kislány, majd elszomorodott. - Látom, hogy a pajtásaimnak az apukájuk mennyi mindent ajándékoz és hogy minden fontos eseménynél jelen vannak. Együtt kirándulnak, elmennek szórakozni és elviszi őket az apjuk a játszótérre. Régen apuci megtette ugyanezeket, de már régóta nem jelent meg nálunk. A hétvégi programokat is mindig lemondja, pedig akkor a család együtt lehetne. A legfontosabb pedig az, hogy soha nincs velünk. Még csak nem is élünk egy házban. Szerinted ez nem azt jelenti, hogy apuci nem szeret minket? Ne mondd, hogy nincs igazam, mert ha apuci tényleg szeretne most is itt lenne velünk - mondta könnyes szemekkel Diana és a nőnek majd megszakadt a szíve, hogy gyermekét ilyen szomorúnak látta.

Nagyot sóhajtott, majd magához szorította kislányát, aki szorosan bújt anyjához és közben csendesen szipogott a sírástól. Mary tudta, hogy kislányát nem tudja meggyőzni arról, hogy David igenis szereti, hiszen egy gyermek mindig megérzi ki szereti és ki nem.

David örökre elásta magát a kislánya szemében. Az egyre ritkább látogatásaival és az egyre többször lemondott családi programok még egy gyermeket is gondolkodásra készteti. David nem tudta, mit veszített azzal, hogy lemondott lányáról.

Azonban ebben a percben nem tudta mit mondhatna gyermekének, de nem is volt ideje mert hangos zsivajra kapta fel fejét. Emberek sikoltottak rémülten és egymást lökdösve próbáltak menekülni.

Mary nem értette mégis mi ütött mindenkibe, de nem akarta, hogy baj történjen ebből, ezért felállt és ölébe kapta kislányát.

Lassan elindult vele a kijárat felé, ám alig tett pár lépést meglátta mi elől menekülnek oly rémülten az emberek. Egy fegyveres férfi futott a tömegben és mindenkire ráfogta a fegyvert, aki az útjában állt.

Mary mozdulatlanná dermedt és egyszerűen nem tudott tovább menni. A fegyver látványa benne félelmet keltett, annak köszönhetően, hogy gyerekkorában a fegyverrel kapcsolatban súlyos trauma érte.

Öt éves volt, mikor apját a szeme láttára lőtték meg, aki csupán családját akarta védeni a betörőktől. Habár apja felépült belőle, de Mary sose tudta elfelejteni a fegyver dörrenő hangját és apja vérző mellkasát ahova a golyó csapódott.

- Anyuci, anyuci - szólongatta kislánya, mire Mary visszatért a jelenbe és próbált elindulni, de egész teste remegett, nem tudott egy lépést se tenni.

- Segítsen valaki - fohászkodott halkan a nő és mintha meghallgatták volna imáját, egy fekete hajú férfi futott be a kijáraton.

Damon a rémült hangokból itélve hamar rátalált a tolvajra és kissé megdöbbent attól, hogy a férfinál fegyver volt. Ez veszélyes helyzetnek bizonyult, hiszen félő volt, hogy bármikor lőni fog.

A nyomozó megállt és a melléje érkező társa szintén. Együtt nézték az egyre idegesebb fegyveres férfit, aki ide-oda kapkodta fejét az emberek között, fegyverével pedig egyre inkább az emberekre célzott.

- Hívd a különleges osztagot! Az embereket ki kell innen menekíteni - adta ki a parancsot Damon és társa ellenkezés nélkül bólintott, majd telefonálásba kezdett.

Damon lassan eltávolodott társától, majd egy fa mögé bújva figyelte a férfi mozdulatait. A nyomozó arról volt híres, hogy bármilyen helyzetben képes volt nyugodtan végiggondolni a lehetséges megoldásokat és könnyedén kivitelezni azt, amivel megmentheti az életveszélyes helyzeteket is.

Pont ahogy most is történt. A férfi figyelmesen nézte a fegyvert tartó ideges alakot és néhány pillanat  elég volt neki, hogy felmérje a gyengeségét. Látható volt, hogy bizonytalan lábakon állt, mintha fájt volna a lába. Ráadásul abban a pillanatban mikor elfordult és a hátát mutatta neki, a legjobb alkalma volt a támadásra.

Néhány alkalomig várt, majd mikor láthatóan a fegyveres nem várt semmiféle bajt, Damon villámgyorsan kiugrott a fa mögül és sebesen odafutott hozzá. Háta mögé érve gyorsan lecsapott, mielőtt az reagálhatott volna, és kicsavarta a kezéből a fegyvert. Fájós lábát elgáncsolta és a földre taszította a férfit, karjait pedig háta mögött összefogta.

A nyomozó ezen tettét látva az emberek megkönnyebbülten álltak meg és tapsoltak, hogy valaki vette a bátorságot arra hogy végre tegyen valamit a fegyveres férfi ellen.

- Nehogy megmozdulj, különben biztosra veheted, hogy törött orral végzed - szólt Damon és az egyik kezével földre nyomta a férfit, a másik kezével pedig billincs után nyúlt volna, de szerencsétlenségére nem volt nála. - Huh, ez az én szerencsém, pont mikor szükségem lenne rá, persze hogy nincs nálam - sóhajtott a nyomozó.

Damon körbenézett és egy alkalmas kötözőanyag után nézett, így nem vette észre a férfi tevékenységét. Az idegen nyugodtságot színlelt, így mikor Damon kicsit lazított a fogáson, lábával megrúgta a nyomozót és felpattanva egyenesen Mary és a lánya felé vette az irányt.

Mary és Diana ijedten bújt egymáshoz és felkészültek a legrosszabbra. Azonban a baj nem történt meg, mert Damon időben odaért hozzájuk és egy erőteljes ökölcsapással leterítette a férfit, aki az ütés erejétől ájultan zuhant össze.

Damon ezután megfordult és az ijedt kislányra nézett először. Letérdelt hozzá és mosolyogva megsimogatta a haját.

- Nincs semmi baj, pici lány, most már minden rendben van. A csúnya bácsi most már nem bánthat - mondta a férfi, mire Diana felmosolygott rá.

Damon ezután a kislány anyjára nézett, akinek szeme pillantásától a szíve megdobbant és olyan érzések jöttek felszínre benne, amikről már azt hitte rég meghaltak benne. Ki ez a nő, akinek egyet pillantása elég volt, hogy feltámasza halott lelkét?

Sziasztok, végre itt a folytatás. Remélem tetszett nektek a rész és kértek belőle folytatást. Puszi nektek és további szép estét😘😘😘
By Ayumi - chan