Lost in Oslo (Rory Culkin)

1.

2019. július 1. (hétfő)

Megint esett az eső. Bár ezen az ember már nem lepődik meg ha születésétől fogva Londonban él. Igen, itt mindig minden olyan ahogy Charles Dickens írja a könyveiben. Szürke, esős, monoton. A szobám ablakában ültem. Bámultam ki az ablakon és vártam. Szemét egy dolog az idő. Van amikor túl lassan, máskor meg túl gyorsan telik. Felálltam és párszor körbe jártam a szobámat. Közben folyton agyaltam. Odaléptem az ágyon fekvő laptophoz és megint frissítettem a levelezőprogramot. És végre megérkezett az az email amire már hónapok óta vártam. Remegő kezekkel rákattintottam és becsuktam a szemem. A szívem a torkomban dobogott. Lassan kinyitottam a szemeimet. Hihetetlenül megkönnyebbültem és olyan boldog voltam mint még soha. Felvettek az egyetemre. Azonnal lefutottam a földszintre a szüleimhez. 

- Sikerült! Felvettek! - csak ennyit tudtam mondani.

Anyám sírva fakad és megölelt. Apám egyre csak azt hajtogatta, hogy büszke rám. Már az általános iskola nyolcadik osztálya óta álmodoztam erről. És most végre itt van. Az a rengeteg munka végre kifizetődött. Vissza mentem a szobámba. Ledőltem az ágyamra és felhívtam a legjobb (az egyetlen) barátnőmet.

- Találd ki kik fognak egy egyetemre járni! - mondtam.

- Sikerült? - kérdezte a legjobb barátnőm.

- Igen. És ez tudod mit jelent?

- Norvégia!

- Pontosan! Pakolj! És holnap reggel hatkor legyél itt nálunk!

- Olyan boldog vagyok. Már alig várom. Megyek is. Szia!

Én, a 18 éves Madison Parker és a barátnőm Lea Moore úgy döntöttünk még hónapokkal ezelőtt, hogy a nyár folyamán pár hétre elutazunk Norvégia fővárosába. Így ünnepeljük meg a sikeres érettségit és egyetemi felvételit. Meg persze azt, hogy immáron 14 éve ismerjük egymást. Óvodában találkoztunk először. Együtt végeztük el az általános iskolát majd a közép iskolát is. A barátságunk erősebb mint az acél és igazabb mint az égbolt. Mindig mindenben kiállunk egymás mellett. Mindig mindenben segítjük egymást. Most pedig megpróbáljuk olyan tökéletessé tenni ezt a közös utazást egymás számára, hogy soha ne felejtsük el azt amíg világ a világ.