Lost in Oslo (Rory Culkin)

2.

Alig aludtam az éjjel. Egyfolytában az íróasztalom mellett álló bőröndöt és az éjjeliszekrényen heverő repülőjegyet vizslattam. Számoltam az órákat, hogy mikor indulunk, hogy nagyjából mikor érünk majd oda. És amikor végre megpillantottam a a felkelő napot első sugarait, már keltem is föl. Apám már ébren volt. Munkába készülődött. Mind a ketten megittunk egy kávét és közben beszélgettünk. Ellátott engem jó tanácsokkal. Óva intett, hogy kerüljem a fiúkat. Majd elindult dolgozni. Én pedig elindultam a fürdőszoba felé. Először lezuhanyoztam. Utána fogat mostam, megfésülködtem, sminkeltem egy keveset és felöltöztem. Farmer nadrág, fekete Panic! At The Disco póló és kockás ing mellett döntöttem. Még volt időm Lea érkezéséig ezért még egyszer ellenőriztem mindent. A ruháimat, a pénzt, mindent. Majd lassanként elkezdtem lehordani a csomagjaimat a nappaliba. Leültem a kanapéra de nem tudtam mit kezdeni magammal. Így hát felálltam és az öreg könyvespolchoz léptem. A porosodó könyvek mind arra vártak, hogy valaki újra a kezébe vegye őket. Végig húztam az ujjam a könyvek gerincén. Zabhegyező. 15 éves voltam amikor először olvastam. Azóta is a kedvencem. Rómeó és Júlia. Sosem fogott meg igazán. A Rémkoppantók. Jó párszor neki álltam, hogy most aztán elolvasom, de valahogy sosem értem a végére. 80 nap alatt a föld körül. Egyszer kötelező olvasmány volt. Egész jó könyv. Leemeltem a polcról a Zabhegyezőt és beletettem a bőröndömbe. Még egyszer ellenőriztem mindent. Közben anyám is felkelt és míg teát csinált magának, ő is jó tanácsokat osztogatott nekem. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem mennyire elment az idő. Lea már itt is volt. Pontban hat órakor kopogtatott az ajtón. Elmentem ajtót nyitni.

- Szia Madison! Készen vagy? - kérdezte izgatottan. 

- Hát persze. De gyere be! Iszol egy kávét? 

- Nem köszönöm. Nagyon izgulok szóval nem tudok se enni se inni. 

Segítettem becipelni a cuccait. 

- Jó reggelt Mrs. Parker! - köszönt anyámnak. 

- Szervusz Lea! Hogy vagy? 

- Nagyon jól, köszönöm. Csak izgulok. De már nagyon vártam ezt a napot. 

- Kérlek titeket! Nagyon vigyázzatok egymásra! 

- Így lesz. Ígérem. 

- Rendben. 

- Akkor én hívom is a taxit. - közöltem. 

- Oké. - válaszolt csillogó szemekkel a barátnőm. 

A taxi tíz perc múlva már itt is volt. Anyám láthatóan a könnyeivel küszködött amikor Ella és én a csomagjainkkal együtt elindultunk a taxi felé. 

- Hívjatok ha oda értetek! És ne felejtsétek el, hogy van egy óra időeltolódás. Mindenetek megvan? 

- Nyugi, anyu. Minden oké. És hívni fogunk. 

Anyám megölelte mind a kettőnket, mi pedig elindultunk a taxi felé. Betettük a bőröndjeinket a csomagtartóba és beszálltunk a járműbe. Az autó elindult és kikanyarodott a kis utcánkból. A repülőtér felé tartottunk. Nagy volt a forgalom ezért fél órába tellett odaérni. Mikor odaértünk kifizettem a taxist és bementünk a terminálba. Leültünk és készen álltam, hogy várjunk. Elkezdtünk beszélgetni szóval hamar elment az az egy óra. Arra eszméltünk fel, hogy a meg kellett kezdeni a beszállást. Végig mentünk a szokásos reptéri procedúrán majd nagyon boldogok voltunk mikor már fent ültünk a gépen. Nem sokkal később a jármű rázkódva elindult és mi London fölé emelkedtünk. Féltem, de ez az érzés eltörpült a boldogság és a kalandvágy mellett. És ekkor még nem is tudtam, hogy mi minden várhat még ránk.