Lost in Oslo (Rory Culkin)

4.

Más érzés volt egy hotelben ébredni egy másik országban. Furcsa volt, de amint felébredtünk, abban pillanatban csak boldogságot éreztünk. Szabadok voltunk, a lelkünk szárnyalt. Hosszú évek után végre éreztem, hogy élek. Nem aggódtam semmi miatt. Nem kötöttek a földhöz a feladatok. Elérkezett az idő, hogy álmodozzak és életre szóló emlékeket szerezzek. Reggel eldöntöttük, hogy elmegyünk a városba körülnézni. Jót reggeliztünk, majd rendbe szedtünk magunkat és elindultunk. Kilenc óra lehetett. Azonban egy kaland nem abban a pillanatban kezdődik, amikor útnak indulunk, és nem akkor fejeződik be, amikor megérkezünk valahova. Igazából sokkal előbb kezdődik, és gyakorlatilag sosem ér véget, mert az emlékek szalagja tovább forog bennünk. És nem az a fontos, hogy milyen messzire utazott az ember, hanem hogy mennyire él. Beszippantott minket a város forgataga. Néhány helyen megálltunk enni, hogy kipróbálhassuk a helyi különlegességeket. Már két órája voltunk benn a város szívében, mikor esni kezdett az eső. A szabadtéri árusok ponyvával takarták le az eladásra szánt termékeket, a kávézók teraszán üldögélő emberek bementek a fedett üzletbe. Lea és én a metróhoz mentünk le. Leültünk egy padra és egy jó darabig csak néztük a mellettünk elhaladó emberek tömegét.

- Hova menjünk ha eláll az eső? - kérdezte Lea.

- Nem tudom. Döntsd el te.

- Kávézni?

- Benne vagyok.

Hamarosan elállt az eső is. Éppen készültünk elhagyni a metró állomást.

- Madison, nekem ki kell mennem a mosdóba.

- Oké. Megvárlak.

Már tíz perce álltam egyedül. Lea nem jött. Úgy döntöttem, hogy utána megyek a mosdóba. Ahogy beléptem, megcsapott az a tipikus bűz. Rosszabb volt mint az iskolai. Véletlenül ráléptem valamire. Hangos reccsenéssel törött szét a súlyom alatt. Egy fecskendő volt az. Körülötte üres kis zacskók. Lea nevét kiáltozva keresi kezdtem őt. A mosdóban nem volt. Elkezdtem keresni a tömegben. De nem jött válasz. A metróra felszálló és leszálló emberek szinte eltapostak engem. Elhagytam a megállót és újra a szabadban találtam magam. A telefonomért nyúltam. Tárcsáztam Lea telefonszámát de nem vette föl. Nagyon megijedtem. Kerestem róla egy képet a telefonom galériájában és idegenektől próbáltam megkérdezni nem e látták őt. De mind nemleges választ adtak. Elindultam egy ismeretlen irányba. Minden járókelőt jól megnéztem. De őt sehol sem találtam. A szívem a torkomban dobogott. A kezeim remegtek, úgy éreztem, hogy a lábam nem bír el. Le kellet ülnöm. Meg kellett várnom, hogy egy kicsit kitisztuljon a fejem, és higgadtabban tudjam folytatni a keresést. Nem sokat ücsörögtem. Nem voltam rá képes. Elindultam egy lezárt út felé, Lea nevét kiáltozva. Leültem egy padra egy mozi előtt, és sírva fakadtam. Szitkozódtam, abban a pillanatban mindenkit utáltam. Már hívni akartam a rendőrséget, amikor valaki megérintette a vállamat.

- Te vagy az Lea? - fordultam hátra.

De nem ő volt az. Egy fiú állt mögöttem. Barna haja kócosan omlott a vállaira. Kék szemeiben az érdeklődés csillogott.

- Minden rendben? - kérdezte és leült mellém.

- Nem. Nem tudom, hogy hol van a legjobb barátnőm.

- Segítsek megkeresni?

- Azt sem tudom, hogy ki vagy.

- Tényleg, el is felejtettem. A nevem Rory Culkin. És a tiéd?

- Az enyém Madison Parker.

Hirtelen egy másik fiú hangja szólalt meg mögöttük.

- Rory, nem jössz vissza? - kérdezte és közelebb jött.

- Nem. Segítek ennek a lánynak megkeresni a barátnőjét. Te nem jössz?

- De. Mára úgyis végeztünk. Anthony De La Torre vagyok. - nyújtott a kezét és kezet fogtunk.

- Én meg Madison Parker. - mondtam.

- Remek. Most, hogy mindenki ismer mindenkit, keressük meg Madison barátnőjét. - indította a kis csapatunkat Rory.

És így, hárman nekivágtunk Oslo utcáinak.