Menjünk sétálni

1.Fejezet (2/1)Vonjunk gyököt, következtessünk és repüljünk

- Átlagos nap lesz a mai is. - zsörtölődtem magamban, és nagy fintorral az arcomon rászedtem magam, hogy kimenjek a konyhába reggelizni. Épphogy felkeltem, de már semmi életkedvem nincs. Tőlem azonban ez nem meglepő, szóval hozzá kell szokni.
Be kell, hogy valljam nehezemre esett kimászni az ágyból. Előre tudtam, sőt láttam a lelki szemeim előtt, hogy Annabelle már kint vár és tajtékzik a dühtől.
- Tudod te, hogy hány óra van? - kérdezte tőlem csípőre tett kézzel. Apám, nekem lottóznom kellene. Tudtam, hogy ez a jelenet nem maradhat el.
A nénikém szokása szerint puccba volt vágva. Fülig érő szőke haja gondosan ki volt vasalva, piros ruháján egy gyűrődés sem látszott, olyan volt, mintha ráöntötték volna. Sosem használ túl sok sminket, hiszen neki természetesen is szép arca van, és ezzel tisztában van. Csak egy kis szempillaspirál díszítette rikító zöld szemeit, ezzel megnagyobbítva azokat és engem jobban zavarba hozva.
- Még csak fél 11 van. - mormogtam az orrom alatt.
Szerintem nagyobb reakcióra várt tőlem, mert csak felhúzta az orrát és motyogva elsétált. Engem nem igazán izgatnak a drámái egy ideje. Szeret az apróságokból nagy ügyet csinálni. Szerintem az, hogy nem kelek fel 7-kor, ráadásul nyáron, nem nagy cucc. Hiszen minden 16 éves ezt csinálja. Hazaesik éjfélre, aztán alszik hajnali délig, eszik, majd megint neki indul a nagyvilágnak. Na rám ezek közül, csak a délig alvás jellemző, de kit nyom. Apropó a motyogására visszatérve nem érdekel az, hogy mit rontok el állandóan, szóval nem fogok rá nagy figyelmet fordítani. Soha nem leszek neki tökéletes.
Miután ezt tisztáztam magamban, és sikerült hozzá jutnom egy tányérhoz, leültem enni. Szokás szerint elment az étvágyam, úgyhogy a nagy reggeliből két kanál müzli lett. Elpakoltam magam után, és visszamentem a szobámba. Kétségbeesetten pásztáztam körbe a terepet és megállapítottam, hogy úgy élek, mint valami hörcsög. Hatalmas a kupi. De „majd összepakolok, a rumli úgyse megy messzire" címszóval felöltöztem, és leültem rajzolni. Tudom, ez aztán a példaértékű magatartás.
Művészi perceimet azonban megrontották. A nénikém szó szerint betört a szobámba egy bőrönddel.
- Pakolj össze. Elutazunk egy kis időre.
- Mégis hova? - értetlenkedtem. – Évek óta nem voltunk nyaralni, neked meg pont akkor jut eszedbe nekivágni a világnak, amikor Damon Salvatore tökéletesen kidolgozott felsőtestét rajzolom?
- Ne nyávogj már, hanem pakolj! Majd este befejezed. Nem érünk rá.
- Szólhattál volna tegnap este!
- Állandóan a szobádban ülsz. Nem mindegy neked, hogy mikor indulunk? Időd, mint a tenger.
- Na szép! A nevelőanyám porig aláz. - húztam fel az orromat.
Azért mit ne mondjak, ez szíven ütött. De ez a szomorú igazság. Amúgy kikérem magamnak, teljesen váratlanul ért ez az egész. Azt tudtam, hogy el szeretne utazni, de ilyen hamar?! Nagyon hirtelen ember, de csak tudja mit csinál.
- Amúgy Nagy Britanniába megyünk. – kiabálta oda nekem a konyhából. Szokása magamra hagyni a beszélgetés közepén, főleg olyankor, amikor valamihez nagyon ragaszkodik.
Évekkel ezelőtt kint dolgozott Írországban biztos megint kedvet kapott a látogatásra. Nem lepett meg annyira, hogy ilyen messzire megyünk, mert tudtam, hogy nem a szomszéd városba akar utazni. Végül is nem fog hiányozni semmi és senki. Csak a legjobb barátnőm. Az egyetlen ember akire számíthatok. Felpattantam az íróasztaltól és rohantam volna Annabelle néni után, de legnagyobb meglepetésemre a barátnőm állt az ajtóban egy macival a kezében.
- Vigyázz magadra Cammie - ugrott sírva a nyakamba.
- Vigyázok Stace - mondtam én is zokogva.
Stace és én születésünk óta ismerjük egymást. Vagyis Stace ismer engem, mert ő két évvel idősebb, mint én. Elválaszthatatlanok vagyunk. Együtt tanultunk meg biciklizni, együtt éltük át az első drámáinkat a barbie babákkal. Mit ne mondjak, komoly spanyol krimiket adtunk elő. Egy suliba járunk és körülbelül minden egyes nap találkozunk. Sose voltunk azok a sírós kislányok, de nem töltöttünk még egymástól távol sok időt , ha pedig a nénikémen múlik, sose tudni meddig leszünk távol. Szóval most érhető a kifakadásunk.
Annabelle néni meghatva nézte végig a jelenetet, aztán mondta, hogy azért hívta le Stacei-t, hogy segítsen nekem összepakolni. Így is lett. Két óra múlva, már a kocsiban ültem, a macimat szorongatva, könnyes szemekkel, és néztem,ahogy a barátnőm fölfelé sétál az utcán, néha visszapillantva rám.