Menjünk sétálni

1.Fejezet (2/2)Vonjunk gyököt, következtessünk és repüljünk

Nem voltam beszédes kedvemben. A reptérre vezető úton végig zenét hallgattam. Az autónkat Annabelle az egyik régi barátnőjénél, Christine néninél rakta le, majd taxival mentünk ki a járatunkhoz.
A gyanúm egyébként beigazolódott. A nénikém új álláslehetősége miatt utazunk Nagy Britanniába. Ezt is csak egy kósza telefonálásból szűrtem le. Szerintem Stace miatt nem merte nekem mondani, hogy elképzelhető, hogy végleg ott maradunk. Nem kaptam idegösszeomlást, hiszen lehet, hogy jó buli lesz. Stacei pedig bármikor meglátogathat. Mondjuk, elég erős gondolatok ezek, főleg tőlem, az örök pesszimista Cammietől.
Ez az egész becsekkolósdi az agyamra megy. Több száz ember tolong, lökdösődik és káromkodik. Kell ennél szebb? Ráadásul egy tag úgy nekem jött, hogy elejtettem a kezemben levő teli zacskó minifánkot, szóval még az ebédem is ugrott. A repülőn pedig nem fogok enni, mert tuti behányok.
Nagy nehezen elfoglaltuk a helyünket. Most jöhetne a szöveg, hogy a mögöttem ülő gyerek rugdosta a székemet, valamint az, hogy felszállásnál az infarktus kerülgetett, de nem. Annyira gyönyörű volt a táj. Minden olyan aprónak látszott fentről. Aprónak és ártatlannak. Érintetlennek. Cseppet sem látszik innen, hogy a Föld haldoklik az emberek szertelensége miatt. Na de ez nem az a téma. Az utat bámészkodással és alvással töltöttem. Néha váltottunk pár szót a nénikémmel, de ő el volt foglalva a Lányom nélkül sohával. Én ajánlottam neki ezt a könyvet, és szerény véleményem szerint tetszik neki, mert le sem teszi. Milyen jó könyvmoly vagyok.

Tartok attól, mit tartogat nekem a jövő, de rohadtul ajánlom neki, hogy végre boldogságot hozzon. Tudom hülyeség „megfenyegetni" egy megmagyarázhatatlan dolgot, de hátha bejön.
Eljött a nagy pillanat. Leszálltunk a gépről. A taxi már várt minket. A gépről leszállva megcsapott a hideg, és beleléptem egy nagy tócsába. Kezdetnek nem is olyan rossz.
A fuvar egy panelházhoz vitt minket. Óriási fehér épület, melyet kék keretes ajtók és ablakok díszítenek. Magának a háznak bíztató külseje van. Szinte minden erkélyen álltak, és minket kémleltek, mintha valami betolakodók lennénk. Lehet, hogy a régi lakosok annak is tartanak minket. Az idősebbek még integettek is nekünk.
- Szerintem megszokták, hogy minden héten költözik ide valaki. – súgta nekem oda Annabelle, miközben mosolyogva integetett vissza egy néninek.
- Lehet, majd egyik este arra fogunk felkelni, hogy fáklyákkal es vasvillákkal a kezükben dörömbölnek nekünk az ajtón, hogy ideje elhúzni innen. – mondtam halál komoly arccal, miközben az egyik csomagomat halásztam ki a taxi csomagteréből.
- Szóval olvastad mi történt az előző lakosokkal? –kérdezte halál nyugodtan Anne. Megráztam a fejem és inkább a pakolásra koncentráltam. Az ötödik emeleten van a lakásunk. Kellemes volt fehurcolkodni, de megérte. A lakásba belépve egy kis előtér fogadott minket. Jobb oldalon van egy tágas konyha, hatalmas ablakokkal és egy erkéllyel. Az egésznek olyan varázslatos hangulata van, főleg, hogy az erkély korlátja vasból készült, melyet gondosan megformázott a készítője. A félköríves korlát gondosan kidolgozott, tekergős, virágokra hasonlító mintákból áll. A kis előtér egy nappaliba vezet minket, ahonnan két nagy és egy kis szoba nyílik, valamint a fürdő. Én azt a szobát foglaltam el, amelyik a nappali közepéről nyílik. A konyhához hasonlóan itt is óriási ablakok adnak lehetőséget a kilátásra. Egy gondozatlan parkra néz a szobám. Csodálom is, hogy egy ilyen takaros helyen ilyen ápolatlan pihenőhely van. Furcsa.
Annabelle tényleg hosszú távra tervez, mivel a lakás már be van bútorozva és csak arra vár, hogy a birodalmunkba vegyük. Végre az összes bőröndöm a szobában van, szóval már csak ki kell pakolnom. Utálok pakolni, főleg ruhákat. Hiába ajánlkoztam arra, hogy egy egész évig én fogok mosogatni, csak ne kelljen kipakolnom a bőröndöket Anne nem engedte. Picsába.
- Cammie! - üvöltözött a nénikém. - Nekem most mennem kell, te pakolj ki szívem. Majd ha hazaértem én is befejezem, amit igazából el se kezdtem, de megígértem a még nem főnökömnek, hogy amint leszállt a gép bemegyek. Aztán ne menj sehova. Még a végén eltűnsz nekem. – nyomott egy puszit az arcomra, majd elviharzott. Nem is értem, hogy nem fáradt az időeltolódás miatt. Hiába kértem volna, hogy maradjon úgyse maradt volna, szóval inkább válaszra se méltattam a monológját. Néha jobb, ha az ember csendben marad.
Ő már volt itt a költözés előtt, ismerte a helyet. Magányosan álltam a csomagok között, de nem volt mit tennem, pakoltam tovább. A szomszédok kedvelhetnek, mert elég hangos zenével próbáltam enyhíteni a magányomat. Helyesbítve, bömbölő zenével. A végére minden életerőm elment. Az utolsó bőröndöm pakolását félbe hagyva az ablakhoz sétáltam és néztem a ház előtt elhaladó embereket. Mindenki más. A gyermekét sétáltató anyuka, a munkába siető férfi és az a kisgyerek is a labdával. Mindegyikőjük máshova tart, mégis egy utat választanak. Érdekes nem? Azonban azt a szerencsétlen parkot mindenki kikerüli. Rá sem néznek. Lehet kicsit gyér, de innen felülről szépnek tűnik.
- A fenébe is ezzel a sok szarral – legyintettem a csomagok felé. Szép idő volt es már untam a pakolást. Felvettem a kedvenc pulcsimat, amit még Stacei-val vettem. Egy rózsaszín OMG feliratos pulcsit. A kék szaggatott farmeromat és a Converse cipőmet. Gondosan bezártam az ajtót és már szaladtam is le a lépcsőn. Itt leszek a ház előtt, csak nem tűnök el. Ha meg mégis így jártam.
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez nem éppen egy átlagos park, hanem egy gördeszka park, ahol senki nem volt évek óta. Legalábbis én nem láttam senkit most se, és szerintem nem is látogatták már egy ideje. Sétálgattam az akadályok között. Régi rámpák, melyeket már benőtt a gaz. A hatalmas fákat átölelte a borostyán. A beton repedezett és a sövények teljesen el vannak lombosodva. Azonban mégis kellemes hangulat uralkodik a hely fölött.
Az akadályok egy része életveszélyesnek néz ki. Graffitik díszítik nagy részüket. Mivel életem a rajz, megcsodáltam ezeket az extrém festményeket, és bevallom véltem felfedezni egy-két különleges alkotást.
Olyan mesebelinek látszik ez a hely. Tiszta Tumblr. Pont nekem való.
Csodálom, hogy nincsenek itt emberek. Olyan nyugodt és varázslatos. Az egyik félcsőre egy érdekes logót festettek. Olyan, mintha egy gitárt, egy deszkát és egy angyalszárnyat ábrázolna. Gondolkoztam mit jelenthet, de nem tudtam rájönni. Egyébként az összes falfirka közül ez fogott meg a legjobban. Olyan művészi. Biztos nagy jelentősége lehet. Leültem a földre és onnan nézegettem a rajzot.
Gondolataimat egy csattanás zavarta meg, amit egy nagy üvöltés kísért. Egy igazán fájdalmas üvöltés. A közelből jött. Odarohantam mi lehet az. Mi a fene, van még itt valaki rajtam kívül? Hogy lehet, hogy nem hallottam eddig?
Meglepetésemre egy fiú ült a földön. Mellette hevert a deszkája. Nem látta, hogy nézem, mivel háttal volt nekem.