Menjünk sétálni

2.Fejezet

Dobj már meg egy üzivel két esésed közben

-Jól vagy? - kérdeztem halkan. Az idegen meglepődve fordult hátra. Zavartan felpattant és leporolta a ruháját. Helyes fiú, gondoltam. Határozottan magas és idáig rikít a gyönyörű barna szeme. Olyan szempár, melyekben szívesen elvesznék. Fekete pulcsit visel. Szőke haja a szemébe lóg és kiemeli arcának vonalát. És a mosolya... elképesztő. Igaz ez a mosoly afféle „mi a frászt művel itt egy lány" mosoly, de attól tetszik.

- Igen jól vagyok, ez nálam minden napos- csengett a hangja.

- Nagyot kiabáltál, azt hittem, hogy megsérültél.

- Nem, dehogy is. - válaszolta a fiú. – Meglep, hogy látok erre lányokat. Sőt az még meglepőbb, hogy rajtam kívül más emberi lény is idetévedt. Mit keresel te itt?

- Most költöztünk ide és lejöttem szétnézni. Szó szerint most költöztünk ide. - túrtam bele a hajamba idegesen. - Amúgy Cammie a nevem. De szólíts Camnek. Azt jobban szeretem. – ha már így egymásba botlottunk bemutatkozok. Nem árt az ismeretség.

- Én Austin vagyok. - érkezett a válasz.

- És te miért egyedül vagy? - kérdeztem.

- A barátom nem ért rá, így egyedül jöttem le. – válaszolta. - Itt egyedül lehetek. Nem zavar senki.

Megszeppentem.

- Én sem szeretnélek za...

- Nem zavarsz! - vágott a szavamba. - Rendesnek tűnsz.

Olyan visszafogottnak néz ki ez a fiú. Olyan magányosnak. Olyan, mint én. Zavartan mosolyogtunk egymásra, ami nem csoda. Hiszen egy elhagyatott parkban egy random találkozáskor mi mást tudna csinálni két idegen. Sakkozni? Ugyan.

- Bemutatom neked a parkot gyere – intett maga elé a fejével. Felkapta a deszkáját és elindultunk. Hát ennyit arról, hogy nem kószálok el. Ráadásul egy idegen fiúval. Nesze neked Annabell néni.

Austin nagyon nagy áhitattal mesélt a parkról. Imád deszkázni. Órákig sétálgattunk és beszélgettünk. Engem elsősorban nem a park érdekelt, hanem ő. Amúgy ugyanazt a rámpát kerülgettük órákon keresztül, szóval szerintem nála is hasonló a helyzet. Nagyon rendes fiú. Szóba került a suli, a költözésünk, a szokásaink. Minden ami a rendes embereknél.

- Észre se vettem, hogy elszaladt az idő – pillantottam a telefonomra, amely már fél nyolcat mutatott. - Lehet a nénikém már vár.

- Az tuti. Ha jó a társaság gyorsan megy az idő. Holnap is találkozzunk? – kérdezte, mielőtt válaszolhattam volna neki az előző kijelentésére.

- Persze – úgyis csak a új szobámban ülnék és filmeznék.

- Elkérhetem a telefonod egy percre?- kérdezte. Odaadtam neki. Hátha most fog felrobbantani, kirabolni vagy leütni. Áhh nem. Csak bekövette saját magát az instagramon. Biztosra megy. Ez jó jel nem?

- Rengeteg követőd van - jegyeztem meg neki. - Valamit nagyon jól csinálsz - Elkezdett nevetni. A sétánk alatt elmesélte, hogy ő egy rapper. Azt az általam megcsodált, megfejthetetlen festményt pedig ő csinálta. Az a logójuk. Apropó, az együttest ő, és a legjobb barátja alkotják. A nevük pedig az, hogy The MOOD. Egy tehetségkutatóban futottak be, még 2013-ban de én személy szerint még sosem hallottam róluk, ami Austint kicsit meg is lepte.

Engem pedig az lepett meg, hogy híres ember létére mégis milyen aranyos. Nem lett volna szabad szóba állnia velem, hiszen nem is ismer. Lehetnék valami őrült rajongója is, aki leüti, elrabolja és lezárja a pincéjébe. De chill, ez nem az a sztori. Most úgy érzem, hogy barátra találtam. Egy rokonlélekre.

- Tiszteletre méltónak tartom, hogy ilyen fiatalon ekkora terhet cipelsz és azt is, hogy megmaradtál embernek és nem szálltál el magadtól- mondtam neki.

- Köszönöm szépen. Ilyet még senki nem mondott nekem. Általában a lányok a hírnevem miatt állnak velem szóba. Viszont, te anélkül is megtetted, hogy tudtad volna ki vagyok – meglepetten hallgattam a szavait.

- Ez csak természetes. Azt hittem, bajod esett. Szerintem bárki más megtette volna a helyemben. És végre valakivel tudtam beszélni. Gyorsabban találtam barátot, mint gondoltam - mondtam mosolyogva.

Még hazáig beszélgettünk. Búcsúzóul megöleltem. Nálam ez nagy dolognak számít. Nem ölelgetek senkit első találkozásnál. Sőt nem is állok le senkivel spontán beszélgetni.

Legnagyobb meglepetésemre nem tolt el magától, hanem visszaölelt. Teljesen zavarba jöttem, majd elköszöntem és felsétáltam a lakásunkba. Szerencsére a nénikém még nincs itthon, szóval megúsztam a balhét.

Elmentem zuhanyozni, majd kiültem az erkélyre egy bögre kakaóval. A telefonom rezgésére lettem figyelmes. Austin írt.

Austin Odell: Eyoo. Minden rendben? Nagyon leszidott a neniked?

Cammie Evans: Heey. Meg haza sem ert. Veled minden okes?

Éjfélig beszélgettünk. Nagyon sokat nevettem rajta még így is. Imádom, hogy hasonló az érdeklődési körünk, mégis eltérő a véleményünk.

Hiába küzdöttem, a szobámba érve elnyomott az álom. Lehet nem is olyan rossz ez az utazás.