Save me from the loneliness | Vmin

초

/Kim Taehyun/

1. nap
Nagyon izgulok, ma van a 2. fél év első napja. Sikerült az angol vizsgám, ennél nem lehetnék boldogabb. Ha apa is itt lenne, de sajnos nem élhete meg.
— Eomma*, megyek nem sokára suli! — húztam a cipőmet.
*Eomma=Anya
— Rendben, drágám! Ne felejtsd el, ma jön haza nagyapád! Kérlek menj ki érte!
— Oké. — majd puszit adtam neki.
Felszálltam brigrámra, lassan elkezdtem tekerni. Szegény, Eomma sohasem ér haza 20:00-ra, pedig megérdemelné, a csávó, akinél dolgozik, bunkó. Most már megbántam, hogy lassú vagyok, kezdek fázni. Csörögni kezdett a telefonom: Chung az.
— Szia! Azonnal ide kell jönnöd! — C.
— Neked is, jó reggelt! — T.
— Ja. Gyere már! — C.
— Mi annyira fontos? — T.
— Emlékszel Jin-Hwa-ra? — C.
— Hagyj már békén szegény lányt, te pedofíl állat. —T.
— Hé, velem egy idős! Mindegy, neki van egy örökre fogadott bátyja. — C.
— És akkor mi van! — T.
— Dob pergést! A neve Park Jimin.
   Micsoda?! Nem lehet ő. Mert ő már 3 éve halott.
— Halló, itt vagy?
— 5 perc is ott vagyok!
  Nagyon gyorsan tekertem a suli felé. A legjobb barátom életben van. Mi történhetett vele 3 év alatt?
Leraktam a biciklit, az osztályteremben találkoztam Chung-gal. A gondolat, hogy egy iskolában járok régi jó barátommal. Lefagyasztott. Chung Jin-Hwa körül legyeskedett egész, de élvezték a társalgást.
Ebédnél informált.
— Tegnap óta lakik náluk Jimin. Nem nagyon beszédes, enni csak késő este teszi. Egyedül indul meg otthonról, dohányzik, iszik. Nem hajlandó bármit is csinálni.
— Teljesen megváltozott. — töptem a számba a kaját, remek stressz oldó.
— Hogy érted? — kérdezte Chung, míg lopott a kajánból.
— Csendes volt, de barátságos. Vidám, régebben sportolt. Régebben még a szénsavas dolgokat is megtíltotta. — rácsaptam Chung kezére.
— Auu! Miért változhatott meg?
— Nem tudom. — kivittem a tálcát.
   Késő délutánra megfájdult a fejem, hazaengedtek. Még volt időm haza menni, mielőtt nagypapa haza nem ért. Anyunak beszámoltam a Jimines és fejfájós történetről. Ő is meglepődött, de a fejfájásra meg azt írta: hanyagolom kell a videójátékokat.
  Felszálltam 15:30-as buszra, ami majd bevisz a pályaudvarra. Amikor nagyapa hazajön mesél a koreai háborúról — állítása szerint ő tudja a legjobban mi történt, pedig ő csak közlegény volt. Onnan ismerkedett meg nagyanyámmal, aki nővér volt.
   Leszálltam a buszról, ami a pályaudvar előtt tett le. Nagyapa vonata 13 perc múlva megérkezik. Addig leültem az egyik padra, azt hittem nyugton lesz, de Chung hívott.
— Mi az? — kérdeztem türelmetlenül.
— Tovább kérdezgetem.
— Haver, állj le!
— Elvileg Jimin dokihoz jár, minden Hétfőn!
— Hagyj már!
— Ráadásul a pályaudvartól nem messzire! — egy ember fut a sínek között. Ismerősnek tűnött, nemsokára el fogja űtni egy vonat.
Közelebb mentem, felismertem Jimin! Megállt az egyik expressz vonat előtt. Még a dudára sem mozdult.
— Vigyázz, Jimin! — kihúztam a sínek elől.