Save me from the loneliness | Vmin

처음

/Park Jimin/

1. nap
5:00. Hamarabb el fogok indulni, mint ezek. Összehánytam a cuccomat - januárhoz képest hiányos volt az öltözetem, szaggatott nadrág, sportcipő, vékony pulcsi. Felkaptam a telefonom, lelépcsőztem. A lépcsővel szemben volt az ajtó, nem kellett kanyarodni. Az ajtó kilincsét megfogtam, de nem nyitodott.
— B@szki! — a konyhából valaki csörögtette a házkulcsot.
— Talán valahova sietsz? — nézett mérgesen a kamu-anyu.
Dühösen lereagáltam, majd felmentem a szobámba. Azt hiszi megfogott, de nem. Teljesen kihajtottam az ablakot. Lecsúsztam a tetőn, és földre érkeztem. A földszinti ablakok elöl kellett kikerülnöm. Pipa✔️
  Két kereszteződés után egy kis boltba mentem. Odamentem a pénztároshoz, kértem tőle egy kis cigit.
— Személyit! — odanyújtottam a hamis iratot.
— Te kis... — de az öreget felváltotta Sung.
— Szia! — kezet fogtunk haver módjára.
— Az öreg még mindig nem változott meg. Tessék. — odaadta a cigit, 250 wonért.
— Ráérsz? — biccentett a fejével.
Kiültünk a bolt előtti patkára. Sung megkínált egy sörrel, és beszélgettünk.
— Milyen az új család? — kortyolt egyet.
— Mintha 300 éve nem látták volna napfényt! — erre kiköpte a sört.
— Értem. Figyelj, egy jó tanács! Jár rendesen iskolába, meg minden! Mert ha nem pénztáros leszel, mint én! — Sung 5 évvel idősebb nálam, mégis ő volt az egyetlen barátom.
  Elköszöntem. 7:40. A suli pedig 8:00kor kezdődik, és ha kések oda a szabi. Vissza negatív módba, az sokkal kellemesebb, mint az ironikus. A család beiratott egy idegen nyelvű suliba, a japán tagozatra. Éppen beértem az első órára. Az órákról röviden: unalom,unalom és unalom.
Egy szót sem értek japánul, de a diákok az ördög szemével néznek rám.
   Egyik szünetben odajött az egyik "osztálytársam" hogy ő tud segíteni, de én aludtam. Délután az igazgatónő felhívott az irodájába.
— Mi a baj, Jimin? — kérdezte mintha értené a dolgokat.
— Már felhívtam a szüleimet, nemsokára megérkeznek ők is!
5 perc csend után beugrott a kamu-anyu. Elnézést kért, hogy kamu-apu nem lehet itt. Az igazgatónő elmondta a részleteket.
— Talán ha az angol tagozatra áttérne könnyebb lenne. Mármint ott van Jin-Hwa, és a nyelv is egyszerűbb.
— Megondolom még. Köszönöm.
Szépen csendben lesétáltunk a parkolóba, a kocsiban pedig kamu-anyu beszélni akart velem.
— Azt megértem, hogy a szabályainkat utálod, de legalább másokét tarts tiszteletben! — nem volt dühös mint a többi kamu-anyu.
— Most pedig 16:00ra van idő pontunk, dr. Lee Seukhoz. — mély levegőt vett.
  Elkezdett sötétedni, mire odaértünk. Egy kilinikának látszott kívülről, de belülről mint egy családi lakás. Kamu-anyu szólt, hogy tömegközzel tudok hazamenni, mert neki el kell menni a többiért.
  A doki szakállas férfi volt, úgy nézett ki mint egy Oscar díj átadon. Leültem a kanapéra, a lehető legmesszebb.
— Szóval milyen érzés az új családnál?
Azt hiszed, olyan könnyen válaszolok neked. Két szót se fogsz kiszedni belőlem.
— Értem. Akkor képeket fogok neked mutatni. Csak bólints, ha pozitív dolgot vált ki belőled. — megfogta az első képet.
Egy napraforgó rétet mutatott. Hát, bólintottam. A második egy szarvas születés az erdőben. Reakció ugyanaz. A harmadik egy vadász, a kutyáival. Ugyanaz. A negyedik a vadász megöli a kis szarvas szüleit.
  Rohadt, doki! B@szodj meg a pokol mélyén! Kirohantam a szobából, le a lépcsőn, majd a pályaudvar. A sínek között futva, újra eszembe jutott az az este. Megtörtem. Annyira fájt, megálltam a sínek szélén, meg fordult a fejemben valami. Az induló vonat dudált, de nem mozdultam. Rajta. Rajta!
— Vigyázz, Jimin! — kihúzott a vonat elől valaki.