Volt egy életem

Éjszaka

Dr. Parker szerint a túlélési esélyeim nagyon alacsonyak. Így fogalmazta meg azt, miszerint olyannyira alacsonyak, hogy gyakorlatilag nincsenek is. De ők orvosok, nekik kötelességük hinni ebben. Viszont, én már semmiben nem hiszek.

Van néhány napom, és vagyok olyan szerencsés, hogy életem hátralévő részét egy ágyhoz láncolva élhetem le. De akkor mi értelme? Miért kapok egy újabb esélyt, ha nincs ahogyan kihasználnom?

Tegnap hetek óta először úgy alakult, hogy egyedül maradtam otthon, vagyis inkább kiharcoltam. Mindenki az öcsém, Andy, focimeccsére ment, nekem viszont más terveim voltak. Így kitaláltam, hogy rosszul érzem magam, de nyugodtan menjenek el nélkülem, nem lesz semmi bajom. Megölt volna a bűntudat, ha miattam hagyják ki a kis angyal első meccsét.
Őszintén szólva sosem volt konkrét időpontom az öngyilkossághoz. Vártam, hogy majd a lehetőség kopogtasson. És kopogtatott.
Már régóta nem voltam jól, és ez nem változott. Idővel sokkal rosszabb lett, és mint a májam: "Egyszerűen szólva, nem tudta már elpusztítani a keletkezett mérgezőanyagokat, így ő maga károsult." Nem bírtam már el azt a sok mindent, ami a vállamat nyomta, és úgy éreztem ebből nincs kiút. Gyáva voltam, és inkább el akartam menekülni minden és mindenki elől. De nem szerettem volna senkinek fájdalmat okozni, sem problémát jelenteni. Így szép csendben hagytam, hogy felőröljenek az öngyilkos gondolatok, és elhitessék velem, hogy ez a megfelelő út számomra.
Így mikor mindenki elment, magamra maradtam. Én és a sérelmeim, csak mi voltunk itthon. Legszívesebben kisírtam volna a lelkemet is, hogy mossanak el mindent a könnyek, de már hosszú ideje nem tudtam egy könnycseppet sem ejteni. Talán meghalt a lelkem, vagy csak teljesen kiszáradt, viszont a fájdalmaim életben maradtak. Az, hogy egyedül vagyok otthon, olyan érzést keltett bennem, mintha az életemben is egyedül lennék. Mintha nem lenne senki, akivel ezt megoszthatom. És ez nagyjából igaz is volt.
Megkerestem anya fájdalomcsillapítóit, és mivel tudtam melyik a legerősebb, így arra esett a választás. Nem volt nehéz, mindig figyelmeztetett melyikkel vigyázzak, hogy csak megadott időközönként vegyem be, mert egyébként elég veszélyes. Nem tudtam mennyi lehet a halálos mennyiség, minél többet próbáltam lenyelni. Míg végül már a gyógyszer fémes ízétől, vagy magától a gyógyszertől iszonyú hányingerem lett. Szóba se jöhetett, hogy így itthon maradjak, még a végén idő előtt visszajön az egész, engem meg rajtakapnak. Ezért ijedtségemben leakasztottam anya kocsikulcsát, és elindultam kifele a városból. Nem hajtottam túl gyorsan, de minél messzebb akartam kerülni az otthonomtól. Éppen csak elhagytam Beaumont lakott területét, amikor mintha elnyomott volna az álom, a lábam leesett a gázpedálról, az autó pedig szép lassan, egy kanyarban letért az útról, és csak az erdő szélénél állt meg. Kis koccanással leparkolt két fa közé, én pedig...nem emlékszem. Valószínűleg ekkor vesztettem el az eszméletem, ezért hihették azt az arra járók, hogy baleset történt.

Anya bizonyára ezúttal is apát hibáztatja, amiért kiskoromban az ölében ülve foghattam néha a kormányt. Mert ő hányszor megmondta, hogy nem jó ötlet. Lefogadom, hogy a tegnap történteket is azoknak az autózásoknak a számlájára írja. Pedig szegény apa most tényleg semmiről nem tehet.

-Éjjeli 1:35 van, aludnod kellene. -kukucskált be a nővér az ajtón.

-Nem tudok elaludni. -suttogtam. Nehogy bárkit is felébresszen a hangom, észrevétlen akartam maradni.

Pár másodpercig csendben nézett az ajtóból, majd pont menni akart, amikor megszólaltam.

-Nővér, csak egy percre. A szüleim tudják már, hogy felébredtem? -kérdeztem bizalmasan.

-Valószínűnek tartom, hogy nem. Amikor legutóbb hívtak még aludtál. De elég kitartóak, mióta behoztak téged legalább ötször telefonáltak, pedig tudták, hogy altatásban vagy. Biztos ezzel szeretnék kompenzálni a bűntudatot, amiért nem tudtak bent maradni veled a kórházban. -magyarázta a nővér. -És egyébként nyugodtan szólíthatsz a nevemen, Nicole vagyok. -mosolygott.

-Rendben...Nicole. Lehet egy kérésem? Jó lenne, ha anyáék még nem tudnák, hogy magamhoz tértem. Ha hívnak esetleg mondhatnátok azt, hogy még mindig alszom. Én nem állok arra készen, hogy a szemükbe nézzek. Kérlek. -könyörögtem lesütött szemmel, és a hangszálaim mintha nem is hozzám tartoztak volna, ismét remegni kezdtek. -Nem tudnék választ adni a sok "miért?"-re. Még nem.

-Liza, a szüleid a felelősek érted, míg nem vagy nagykorú. Nem csaphatjuk be őket. -keserített el. -Viszont téged is meg tudlak érteni, nem lehet egyszerű egy ilyen eseményről beszámolni. Főleg, ha kétségbeesett szülőkről van szó, akik kérdések sokaságával próbálják megérteni, miért akart a lányuk öngyilkos lenni. -mondta, én pedig elsüllyedtem volna legszívesebben. -De értsd meg őket is, szinte végleg elvesztették az egyetlen lányukat. És egy szülőnek ennél fájdalmasabb nincs, mint rájönni, hogy talán nem is ismerte a saját gyermekét. Egyszer már szinte elmentél kérdések között hagyva mindenkit. Ezt a lehetőséget, ha talán sok másra nem is tudod, bár használd ki arra, hogy könnyebbé teszed a családod és a szeretteid számára az elfogadást. Tudod a szavaknak ereje van, és most mindenkinek hatalmas erőre van szüksége.

Ez a pár mondat ébresztett rá arra, hogy amíg én önző módon csak magamra gondoltam, addig mekkora károkat okoztam a környezetemben lévőknek. Erre az előtt is gondoltam, de letudtam annyival, hogy sok szülő veszíti el a gyermekét, és képes új életet kezdeni. Biztosra vettem, hogy majd az enyémek is így tesznek. Azt viszont nem gondoltam át, hogy addig mennyi szenvedésen és önmarcangoláson megy keresztül egy szülő, míg -látszólag- túl tud lépni rajta. De sosem fog. Egyetlen anya vagy apa sem érdemli meg azt, hogy ez miatt úgy érezze megbukott szülőként, főleg nem az enyémek.
Keserves zokogásban törtem ki, ami engem is meglepett, hiszen már régóta nem tudtam sírni.

-Liza, lehetsz te a szeretteid ereje, aki segít majd nekik tovább lépni. -fogta meg ismét a kezemet. Végigsimított rajta párszor, majd csendes hangon alvásra buzdított.