Volt egy életem

Ébredés

Csipogás. Ágy. Infúzió. Csipogás. Hangok. Csak egy rossz álom, nem lehetek kórházban, ez nevetséges.

Végre két csipogás között felismertem valahol a gondolataimat is. De bárcsak ne sikerült volna! Sosem fájt még ennyire a valóság, mint most: egy kórházban fekszem, és gépiesebb vagyok, mint egy robot. Mindenhol monitorok és csövek. Mégsem ez okozta azt a mérhetetlen fájdalmat hanem, hogy miért vagyok ott, ahol.

-Dr. Parker, azt hiszem felébredt a kislány, a 35-ös kórteremből. -hallatszott a folyosóról, és egy fiatal, talpig halványkékbe öltözött nővér lépett be az ajtón.

A szeméből áradt a kedvesség ,de ahogy közelebb jött, homlokára kirajzolódtak az empátia vészjósló körvonalai. Mintha azt mondta volna: "Készülj fel arra, ami ezután jön!".
Ő nem olyannak tűnt, aki szitásra bökdösi a karod, aztán még ő van felháborodva, ha nem talált vénát. És ebben a megérzésemben valamiért biztos voltam.

-Szerbusz, Liza! -mosolygott. -Én Nicole vagyok, az intenzív osztály főnővére. A doktor úr is azonnal itt lesz, csak be kellett néznie egy másik beteghez. Bizonyára már kipihented magad, tegnap este hoztak be, és azóta altatásban voltál. Mondd csak, van bármire szükséged?

-Egy kis vizet, ha kérhetek. -suttogták kicserepezett ajkaim. Talán a sok alvástól voltam annyira bágyadt, de a hangszálaim csendes üzemmódra váltottak.

-Ez lehet még nem a legjobb ötlet, de megnézem mit tehetek. -indult ki a kórteremből. -Ha bármi baj történne, a nővérhívón elérsz. Azonnal itt leszek. -és elment.

Nem a legjobb ötlet egy kis pohár víz? Csak most kezdtem el gondolkozni azon, hogy mi is történhetett. Az intenzív osztályon fekszem, és nem ihatok vizet. Több, mint 20 órát altattak...
Gondolom a családom már tudja, ahogy mindenki más is. 19:21 van, ma már valószínűleg nem láthatom őket, a látogatás fél órával ezelőtt véget ért, ha jól tudom. Talán jobb is így, nem biztos, hogy fel lennék rá készül-

-Itt is van a vized. Gyors voltam, nem? Dr. Parker szerint már ihatsz, nem fog rontani a jelenlegi állapotodon. -nyújtotta a kis pohár szénsavmentes vizemet. -Várj, segítek. -Fogta meg a poharat markoló, elgyengülten remegő kezemet, míg másik kezével segített felülni az ágyon. Hiába kívántam úgy a vizet, mint egy afrikai kisgyerek, minden nyelés mintha mart volna belülről.

-Mondja csak, milyen "jelenlegi állapotomon"? -tettem fel a kérdést most már a kezemnél is jobban remegő hangon.

-Reméltem, hogy nem nekem kell ezt tudatni veled, de ha már így hozta a helyzet, kénytelen leszek. -tűnt el arcáról a mosoly. -Tegnap eszméletlen állapotban kerültél be ide, a Thompson Városi Kórház toxikológiai osztályára. Nem tudom mire emlékszel a tegnapi napról, egy arra járó túrázó csoport hívott neked mentőt. Autóbalesetet jelentettek a Beaumont melletti erdőnél. Azonnal elszállítottak a helyi sürgősségi osztályra, ahol hamar kiderült, hogy az enyhébb baleseti sérülések mellett mérgezés is áll fenn. Az ottani kórház már nem tudott volna megfelelően ellátni, így jobbnak láttak ide küldeni téged. Mióta nálunk vendégeskedsz túl vagy egy gyomormosáson, néhány laborvizsgálaton, 22 óra altatáson, és sok minden más mellett egy hatalmas adag fájdalomcsillapítón is...intravénásan. -sóhajtott egy nagyot. -Kicsi lány, én nem tudom mik voltak a terveid, de elég nagy bajba keverted magad. Toxikus mennyiségű acetaminofent találtunk a szervezetedben, ami Paracetamol túladagolást jelent. Már az is kész csoda volt, hogy nem ölt meg, amilyen kis törékeny szervezeted van. Azonban károsodást azt okozott. -egy még nagyobb sóhajt vett, és itt az én szemeim is könnybe lábadtak, miért esik olyan nehezére elmondani? -Mivel ez egy májban bomló készítmény, túladagolva sok rossz hatással lehet, maradandó károsodásokat is okozhat. És a te esete-

*Megszólalt a nővérhívó*

-Azonnal visszajövök! -és már rohant is egy segítséget kérő beteghez.

-Nem kell sietnie, már pont jönni akartam a kislányhoz. -lépett be a már sokszor említett Dr. Parker, én pedig gyorsan letöröltem az éppen kicsorduló könnyeimet.

Az ő arcán nem tudtam semmi érzelmet felfedezni, egy halvány színű orvosi maszk mindent eltakart. Hangja mély volt, és a gyorsasága sem hasonlított az előbb elrohanó nővéréhez. Ahogy az ágyamhoz ért, felpillantott néhány monitorra, majd levette az arcához tapadó maszkot.

-Elnézést, csak a műtőből jövök. Újra kellett varrni egy beteget. Hogy érzed magad? -nyugtatott meg a hangja.

-Nincsenek fájdalmaim, ha arra gondol. -hazudtam. A szívem majd' megszakadt.

-Ezt jó jelnek veszem, ezek szerint hat a kis koktélom. -mutatott az infúziós tartályomra. -Lehet, hogy lassan csökkentenünk kell a mennyiséget meglátjuk, hogy bírod majd. Egyelőre marad ez a dózis. A fájdalomcsillapító mellett innen kapsz még vitaminokat és vizet is, amíg lehetséges muszáj kímélnünk a gyomrodat. Ennek az állapotnak a fenntartása a cél, jelenleg többet nem tehetünk. -komolyodott el. -Reméljük a terápia is kedvezően hat majd, így az a kis reménysugár ott lebeghet a szemed előtt. -próbált mosolyogni.

-Elnézést doktor úr, de milyen reménysugár? -már megint remegett a hangom.

-A túléléshez, de ezt Nicole nővér már tudtommal elmondta, ha jól hallottam.

-Nem, idáig már nem jutottam el, Dr. Parker. A nővérhívó közbeszólt. -lépett be ekkor a nővér. -Liza, mint már mondtam, a májad súlyosan károsodott. Előrehaladott májelégtelenség lépett fel nálad. -mellém lépett és megfogta a kezem. A könnyeim pedig útnak indultak, hiába nem értettem mindez mit jelent. -Egyszerűen szólva, nem tudta már elpusztítani a keletkezett mérgezőanyagokat, így ő maga károsult. De létezik egy módszer, a Prometheus terápia, amivel tehermentesítődhet a májad, és időt nyerhetünk az esetleges transzplantációig.

-Liza, szomorúan tudatom, hogy az esélyeid igen alacsonyak. -folytatta az orvos -A májdonorok száma nagyon kicsi, ellenben a várakozó betegek listája hosszú. Legjobb esetben is csak egy, vagy talán két hétig tudjuk húzni az időt, mielőtt a májad teljesen leállna. Ha addig nem sikerül donort találni-

-Akkor meghalok. -fejeztem be a mondatát.

Megszorítottam a mellettem álló nővér kezét, és küzdöttem: a könnyeimmel, az érzéseimmel, saját magammal...az életemért.