Volt egy életem

A családom

Délután 14:30 körül valaki félve kopogott az ajtómon. De az itt dolgozók nem szoktak kopogtatni, hanem csak úgy bejönnek. Ebből arra következtettem, hogy talán a családom lehet az. Nicole nem okozott váratlan meglepetést, és mégiscsak szólt a szüleimnek.

Zsákutcában éreztem magam. Tudtam, ha anya itt van, nem menekülök meg a számonkéréstől. Ezért megpróbáltam a nyuszi üzemmódot alkalmazni, és bár nem tudtam magam halottnak tettetni, úgy csináltam, mintha aludnék.
Csakhogy egy apró dologról megfeledkeztem: ő mégiscsak az anyukám. Mellette nőttem fel, és ezt kiskoromban is jócskán eljátszottam, nem is csoda, hogy már nem működik.

—Láttuk, hogy nem alszol. -szólalt meg anya, azon a lágy hangján, amivel kiskoromban vigasztalni szokott. Rég hallottam őt így.

Mire kinyitottam a szemem már mind az ágyam mellett álltak. Anya, apa és a bátyám, Jason. Látszott rajtuk, hogy boldogok, amiért láthatnak, de előttem sosem tudták leplezni, ha valami baj volt. És most én voltam a baj, amely kirajzolódott a kissé erőltetett mosolyok mögött.
Elvettek egy-egy széket, majd az ágyam mellé húzták, és úgy beszélgettünk. Vagyis inkább csak akartunk beszélgetni, mivel egyikünk sem tudott megszólalni. Én a plafont, ők a földet nézték. Úgy tűnt nem csak én tartottam ettől a beszélgetéstől.

—Andy hol van? -kérdeztem, mivel feltűnt, hogy az öcsémet nem hozták magukkal. Pedig ő tényleg mindig mindenhol ott van.

—A barátjánál alszik... -mondta apa a szemembe se nézve. Tudtam, hogy nem mond teljesen igazat. És ő is tudta, hogy tudom.

—Egyáltalán tudja, hogy hozzám jöttetek!? -kérdeztem csalódottan.

—Liza, kicsim, tudod Andy még kisgyerek. Nem biztos, hogy megértené a dolgokat. Úgy gondoltuk, nincs még felkészülve arra, hogy megtudja mi is történt valójában. -folytatta anya. —És most már tudjuk, hogy te sem állsz teljesen készen. -sütötte le a szemeit. Én meg csak értetlenül néztem. Miből gondolhatja?

—A kezelőorvosod nem elérhető jelenleg, de egy fiatal nővérrel volt szerencsénk beszélni. -adott magyarázatot ezúttal apa. Annyira felváltva szólaltak meg anyával, mintha folyton egymást mentették volna ki. —Ő azt mondta, úgy véli Lizát eléggé felzaklatták az események, és nem lenne még tanácsos a történtekről kérdezni . Szerinte az lenne a legjobb, ha megvárnánk míg magadtól kezdesz el beszélni.

Szóval Nicole mégiscsak meglepett, ezzel egy egész sziklát emelve le a szívemről. De valamiért nekem mégis lelkiismeret-furdalásom volt. Megint úgy éreztem, mintha menekülnék a szüleim és a problémák elől, pedig most volt itt az ideje, hogy a talpamra álljak. Még úgyis, ha egy kórházi ágyban fekszem. Azt kellett volna mondanom, hogy: "De igen, mindent megmagyarázok!", viszont erre sem erőm, se lehetőségem nem volt már akkor.

Szóltak kintről, hogy Dr. Parker végzett, és már beszélhetnek vele. A szüleim pedig éltek ezzel a lehetőséggel. Mondták, hogy mindjárt visszajönnek, és azzal kimentek megkeresni az orvost.

—Én itt maradok Lizával. -lepett meg a bátyám, aki eddig egy szót sem szólt.

—Rendben, Jason. -szólt vissza apa.

Ismét kínos csönd. Pedig Jason az, akivel soha nem tudtam volna csendben maradni. A viccei vagy a nevetésünk mindig betöltötte a szobát. Most azonban a szoba töltött be minket. A kórház. A sok nyomasztó fehér szín, és köpeny talán megnémította őt.

—Miért nem szólsz egy szót sem? -kérdeztem. —Mármint amióta itt vagytok, anya és apa beszélt végig, te meg sem szólaltál.

—Talán amiért te sem tudsz megszólalni. -mondta egy kis hallgatás után. —Egy kedves nővért nem olyan nehéz megvenni egy megható történettel. Viszont anyáékat már nem tudnád ilyen könnyen elintézni, és ezt te is tudod. Erre nem voltál felkészülve, amikor megtetted, igaz? Amikor bevettél egy csomó gyógyszert. -próbált erős lenni, de elcsuklott a hangja.

—Jason, kérlek ne beszélj így velem, egy kórházban vagyunk. -próbáltam nem darabokra hullani lelkileg.

—Igen, most egy kórházban vagyunk, főleg te. De én nap, mint nap anyáékkal vagyok otthon. Szerinted Andy-re ki vigyáz!? Anya egész nap sír, apa pedig sosincs otthon. Mindenki romokban hever, Andy meg folyton rólad kérdez. Te is tudod milyen nehéz egyben tartani egy családot, vigasztalni és elhitetni, hogy minden rendbe jön majd. Az én erőm is rég fogytán van már, mégis nekem kell rájuk figyelni. És mi van, ha sosem lesz minden rendben, Liza?!  -emelte fel a hangját.

—Jason, kérlek... -teltek meg a szemeim könnyel. —Nekem sem volt egyszerű, én sem viccből akartam véget vetni az életemnek, nem gondolod?  -zokogtam.

—Most ne sírj, Liza!  -nyelt egy nagyot. —Hogy beszélhetnék, amikor szinte most vesztettem el az egyetlen kishúgomat? És még mindig elveszíthetem. -teltek meg az ő szemei is könnyel.
Sok ember sírt már előttem, de ez valamiért sokkal jobban fájt. Én sosem láttam még így a bátyámat, ahogy szerintem mások sem. Nem ismertem nála erősebb embert, és most mindjárt elsírja magát.

—Tudod Jason, én már régóta úgy érzem, mintha elveszítettelek volna. -szipogtam.

Jason kiskoromban sokat foglalkozott velem, mivel öt évvel idősebb, sokszor tudott vigyázni rám. Mellette mindig biztonságban éreztem magam, de ahogy nőtt, mintha engem is kinőtt volna.
Míg iskolába járt lekötötték a bulik, meg a csajozás. Alig vártam, hogy túllépjen azon az időszakon. Viszont egyiket követte a másik, és amikor végzett a iskolával dolgozni ment. Akkor meg már csak pár havonta láthattam.
Néhány hónapja kapott a közelben munkát, és a barátnőjével a szomszéd városba költöztek. De hiába volt most már közelebb, tudtam, hogy sosem lesz olyan vele a kapcsolatom, mint azelőtt. Már nagyon külön utakon jártunk.

—Ez butaság Liza, én mindig itt vagyok neked, ezt te is jól tudod. -mondta szokatlanul kedves hangon.

—Ne mondd ezt, régen tényleg mindig itt voltál. Már az agyamra is mentél néha, folyton piszkáltad a fiúimat, és azt ígérted megversz minden srácot, aki csak egy ujjal is hozzám mer érni. Emlékszel? -kérdeztem kisírt szemekkel, mint egy kisgyerek. 

—Persze, hogy emlékszem, Lizi. -kuncogott könnyes szemmel.

—Jason, mégsem tartottad be, amit ígértél. -kezdtem komolyan. —Nem voltál ott mellettem, amikor...

—Amikor? Amikor mi, Lizi?! -kérlelt válaszra.

—Amikor bántottak. -ismét zokogni kezdtem. Egész testemben éreztem, ahogy remegek.

—Kérlek ne sírj. Mi történt? Mindenkit megölök, Lizi, mindenkit! Mit tettek veled?! -közelebb jött hozzám, megfogta a kezem, és egy puszit nyomott az arcomra. De én még mindig csak zokogtam, és most már őt is legyőzték a könnyei. Féltem elmondani, hogy mi történt. Vagy talán csak féltem szembenézni a történtekkel, és újra felidézni.