Volt egy életem

KEZDET

De van egy "jó oldala" is annak, ha az ember haldoklik. Ilyenkor nem kell magyarázatot adni arra, hogy miért sírunk, és miért sír mindenki más is körülöttünk. Ez történt velem meg Jason-nel is. Anyáék pont akkor értek vissza a kórterembe, amikor Jason a mellkasomra borulva sírt. Mindkettőnk teste rázkódott a zokogástól, ő mégis nyughatatlanul vigasztalni próbált. Ez jellemző volt rá, mindig először másokra gondolt. Hiába volt ő is ugyan olyan állapotban, mint én, a védelmező szíve addig sosem tudott megnyugodni, amíg nem tudhatott előbb engem biztonságban. De bármennyire is meg akart védeni, magamtól senki sem tudna megóvni.

Magyarázatot ugyan nem kellett adnunk anyáéknak, és tudtam, hogy Jason sem fog nekik mondani semmit arról a beszélgetésről, de mégiscsak megzavartak. Nem tudtam befejezni, amit elkezdtem. Előttük pedig nem lettem volna képes folytatni. De végül is, nem is tudtam volna, mivel lejárt a látogatási idő, és lassan menniük kellett.

Már pont búcsúzkodtunk, amikor anya a táskájában matatva megtalálta a telefonomat. Szinte el is felejtette ideadni. Behozta nekem, mivel azon a napon az autóban maradt, és úgy gondolta jobb, ha velem van. Így majd könnyebben el tudnak érni engem, de biztosra vettem, hogy ettől eltekintve a kórházi telefont sem hagyják majd nyugodni.
Viszont volt ott még valami. Ők csak "a terápiám kezdetének" nevezték, azt a kis könyvecskét, amelynek kemény borításán a saját kétségbeesett arcomat véltem tükröződni. Az orvos tanácsolta nekik, hogy talán így majd könnyebben a tudtukra tudom adni a gondolataimat. Csak le kell írnom ők meg majd otthon elolvashatják, így valószínűleg nekem is könnyebb, és nekik sem kell olyan sokat várni, amíg erőt gyűjtök szembe nézni velük. Mintha csak egy átlagos naplót írnék.
Ezt egyszerűen lerakták a szekrényemre, mintha olyan könnyű lenne ez az egész dolog, majd az utolsó puszik után lassan elmentek. Még csak nem is tiltakozhattam.

Mondjuk nem is nagyon foglalkoztam vele, jobban lekötött a Jason-nel félbemaradt beszélgetésünk. Itt minden félbemarad; a nővért egy másik beteg szakítja meg, miközben életem egyik legnehezebb beszélgetését folytatjuk, az emberek befejezik egymás mondatát, vagy gondolatmenetét, én meg még csak folytatni sem tudom, amit elkezdtem. Olyan ez a kórház, mintha nem is lenne időnk semmire. A "ráérünk"nem létezik, az idő meg csak szalad, és nekem lépést kellene tartani. De hiába futok az életem után, ha az elfut előlem.
Ahogy telnek a percek, egyre jobban tudatosul bennem: a napjaim meg vannak számlálva. Minél közelebb vagyok a végéhez, annál inkább rájövök, hogy most már tennem kell valamit. Eszembe jutnak Nicole szavai, és kezembe veszem a naplót.

Fogalmam sincs mit kellene bele írnom, vagy egyáltalán, hogyan kellene elkezdenem. Sosem vezettem naplót, ennek ellenére rengeteg ilyen kis füzetem volt. Sokat megvásároltam ezzel a céllal, aztán mindig olyan szépnek tűntek, hogy végül nem akartam semmilyen hirtelen jött gondolattal elrontani őket.
Viszont ez a darab; ez most csak arra várt, hogy feláldozzam őt. Azzal, hogy elrontom a csupasz, vonalazott lapokat, esélyt adok a szüleimnek a megértésre.

Nagy levegőt vettem, én sem értettem magamat. Hiszen ez csak pár sor; csak betűk és írásjelek. Nem történhet semmit baj. De mégis úgy nyitottam ki a kemény borítást, mintha a végrendeletemet írnám, vagy valami hasonlót. A kezem remegett, de ezt inkább a gyógyszerek hatásának tulajdonítottam. Nem voltam olyan helyzetben, hogy megengedjem magamnak a félelmet, hiszen nekem már nem volt sok veszteni valóm.

De amint ceruzát ragadtam, és a papír sima felszínéhez közelítettem vele, mintha megállt volna bennem valami. Annyi mindent szerettem volna mondani, miközben egy szót sem írok. Úgy éreztem túl sok az ami bennem van, és esélyem sincs mindent elmagyarázni. Pedig az én életem ebből állt, magyarázkodásból. Bár sosem sikerült kellőképpen megértetnem magam az emberekkel, mindig megpróbáltam, hiába csalódtam. De most, hogy az életem legnehezebb szakaszát kényszerítik ki belőlem, úgy éreztem muszáj megértetnem velük, amit gondolok. Így kedvtelenül, kétségbeesésben úszva írni kezdtem.
Rég járt írószer a kezemben, így csak lassan húzta maga után a kissé csámpás vonalakat, majd minden szó után egy újabb nagy levegővétellel kezdtem bele a következőbe. Mindössze néhány szót írtam az üres sorokba, mint életem nagy fejezeteinek címei:

"BÁNTALMAZÁS
  ERŐSZAK
  ÁRULÁS
  MAGÁNY, KÉTSÉGBEESÉS
  ISKOLA
  SZERELEM
  titok"

Csak néhány szó, mégis az életem volt benne, mindegyik mögött egy hosszú és fájdalmas történettel. Furcsa módon megnyugodtam. "A kevesebb néha több" alapon magukra hagytam ezeket a szavakat a lapon, mindenféle magyarázat nélkül. Az oldal alján egyetlen szót hagytam: "sajnálom!"