Novelláim

Eső után

Szép vasárnap volt. Egy gyönyörű vasárnap délutánja.

Igaz, hogy az eső kopogott a szobám ablakán, s az ég ezüstszürkében tündökölt, de minden csendes és nyugodt volt. A szobám ablaka nyitva maradt, így beszivárgott az eső friss illata. Így az egész látvány, a szagokkal és a hangokkal együtt idilli látványt nyújtott. Mintha az egész természet úgy döntött volna, hogy egy kicsit lepihen.

Már éppen kezdett elállni a zápor, de azért még néha-néha hullajtott egy-két cseppet valamelyik felhő. A lehullott víz pedig aprócska gyöngyök képében telepedett a fák és a bokrok leveleire, ágaira. Az erkély egyik sarkában méretes pókháló lapult, mely most mintha egy gyémántokkal kirakott ékszer lett volna, amit meg-megmozgatott a gyenge szellő. Mintha egy tolvaj próbálta volna ellopni egy hercegnő gyémántékszerét. Bár a vizes pókháló nekem akkor szebbnek tűnt minden ékszernél, ahogy százfelé szórta a gyenge nalfényt. Távolabb, néhány madár dalolása is hallatszott. Az ablakomból éppen raláttam a Dunára, de a folyó vize sem hullámzott, nem korbácsolta fel a habokat a szél.

Amikor régen, kiskoromban a szüleim azt mondták, hogy eső lesz, én rettegve gondoltam arra, ahogy az eső úgy ömlik a felhőkből, mintha dézsával öntenék, s a víz súlya alatt leszakad az eresz is. Eközben rikoltozva süvít a szél, a fák kisebb-nagyobb ágait tördelve, s az apró bokrokat és facsemetéket gyökerestül csavarja ki. Nem mertem volna olyankor kimenni a  biztonságot jelentő házból a szabadba, mert az esőről rögtön egy pusztító vihar jutott eszembe.

De ez az eső teljesen más volt. Egy lomha, lassanként lehulló víztömeg, ami pusztítás helyett éltető vízzel látja el a növényeket és az állatokat. Biztos voltam benne, hogy ha akkor kimentem volna a házból, nem szúrta volna a bőrömet a víz, nem csapódott volna hozzám keményen, mint megannyi ólomgolyó, hanem simogatta volna az arcom, s körülölelt volna, mint egy puha paplan. Emellett nem kísérte volna visító orkán, ami csak halált és pusztítást hagy maga  után, csak egy kis szellő, ami finoman fújdogálta volna a hajamat, s a ruháimat sem szaggatta volna szét, csak egy kicsit meglengette volna őket. A táj szemlélése közben elgondolkoztam azon, hogy vajon mihez lehetne hasonlítani az esőt és a szelet. Hiszen ezek kiszámíthatatlan, hol veszélyes, hol védelmező elemek, és tevékenységükkel hol alkotnak és életben tartanak, hol pedig pusztítanak és ölnek... Az ilyenfajta szeszélyességet mihez lehetne hasonlítani?

Ekkor jöttem rá valamire. Mégpedig arra, hogy mind a szél, mind az eső olyan, mint az emberek: ha kell, pusztít és rombol, átgázol mindenkin és nimdenen, ami csak az útjába kerül, hogy elérje célját, de közben romba döntse a világot. De van egy másik arca is, ami életet ad, s rendbehozza a korábban összetört és szétzúzott dolgokat.

Ilyen az emberiség is: gondoljunk csak a háborúkra, ahol a katonák indok nélkül oltják ki egymás életét, és ezáltal a barátokból is könnyedén ellenség válhat, mindössze több pénzért vagy több hatalomért.

De ha a társadalmunk megerőlteti magát, és gondolkodik, csodákra lehet képes gyilkolás nélkül is. Például nem kell háború ahhoz, hogy felépüljön egy épület, elkészüljön egy festmény, vagy hogy valaki felfedezzen egy új területet, vagy feltaláljon valamit. És lehet egy nagyon fontos dolgot is csinálni: szeretni. Hogy kit kell szeretni? Nos, ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Mert azt senki nem szabhatja meg, hogy kit szeress, és kit utálj tiszta szívedből.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben. Az ég most is ezüstszürke, s az eső most is halkan kopog az ablakomon.