H A Z U G O K

01| Lauren

L  A U R E N

Ma is, csak egy átlagos reggel indult, átlagos életünkben. Robotiasan kiszálltunk az ágyból, megfésültül a hajunkat, a mosdóba mentünk, majd miután mindenki indulásra készen állt, a házak kapuja előtt álltunk. Mint minden hétköznap. Mi négyen, egymás mellett lakunk, a Sewedore streeten. Egymás mellett négy tökéletesen átlagos ház, átlagos külsővel és közömbös emberekkel benne. Az ajtó elől az utcára sétáltunk, és megöleltük egymást.

- Induljunk!- kiáltott fel Darcy, majd rózsaszín táskájával együtt felugrott. Bólintottunk, és az egyetem fele vettük az irányt. A többiekre ránéztem, de semmi féle különöset nem találtam rajtuk. Lydia lila pólót és kék koptatott nadrágot viselt, egy lila táskával. Meredith, Kék pulcsiban és fekete szaggatott nadrágban jött, és neki kék táska lógott a hátán.
Darcy, aki a leginkább feltűnően öltözik, egy rövid farmerszoknyát és egy babarózsaszín feliratos pólót viselt. Meredith barna haja be volt fonva és lezserül oldalra lógott. Lids haja szállt a szélben, ahogy Darcyé és az enyém is. Az iskolában nem voltunk annyira feltűnőek. Senkivel sem beszéltünk nagyon, de nem voltunk nagy lúzerek. Senkik voltunk. Átlagos senkik. Legalábbis ezt a látszatot keltettük..

Beértünk a nagy tégla épületbe, és mindenki a maga útjára ment. Így telt egy átlagos napunk. Sehogy máshogy. Bár, az éjszakák mások voltak. Lényegesen.

A nagy gondolkodásom közben, megcsörrent a telefonom, és ismeretlen számtól, a következő levelet kaptam:

Xerdon,
Lenne egy fontos ügyem számodra. Előleget átutalok ha leválalod, a többit majd ha hírt kapok. Azt szeretném, hogy Ryan Jobson ne lássa a napfelkeltét. Az egész munkádért 1000$ jár. Az előleg 100$. Értesíts a válaszodról.
Annonym.

Nos igen. Ilyen ez a munka. Kapom a rendelést és teljesítem azt, pénzért. Olyan mintha pincér lennék, csak épp a megrendelt menü egy ember, azaz célszemély. Lehet, hogy bizarrul hangzik ez az egész, de valójában nem az. Elvégzem a munkát, és pénzhez jutok. Pénzhez, ami kell. Ami fontos.
Xerdon, az álnevem. Ahogy hívak, amikor egy elintézni való munka akad.
⋆ ⋆ ⋆

Várom, hogy vége legyen, a filozófiának, és nagy megdöbbenésemre megszólal a csengő, és kivonulunk a teremből.
-Végre vége.- sóhajtottam fel, majd követtem a többi ember példáját, és kimentem a teremből. Percek múltak el, mire újra megcsörrent a telefonom.
Annonym új üzenetküldött.

A: Elfogadod, Xerdon?
Én: Igen.
A: Előleg átutalva.
A: Ma este, a Ceiling clubban lesz.

Mennyire furcsa, hogy az emberek az álnevemen hívak.. És pont úgy, ahogy annonym íra, a telefonom csörrent és jelezte, hogy 100$ landolt a számlámon. Hát akkor ma este is mehetünk dolgozni...

⋆ ⋆ ⋆

Az egyetemi órák végével, mindegyikőnk hazafele tartott, és mindenki lekanyarodott a háza kapuja előtt. Elköszöntünk egy intéssel, majd mindenki saját házába lépett. Érettek vagyunk. 20 évesek és egyetemisták.

Felsiettem az emeletre, és gyorsan elkezdtem gondolkodni, hogy mit vegyek fel én egy olyan elegánsabb kulbba, mint a Ceiling. Fényűző hely, ahova az emberek nem csak azért járnak, hogy hulla részegre igyák magukat, hanem hogy társaságban rázhassák a pénzüket. Szerintem ennél undorítóbb dolog nem nagyon létezik.

Elkezdtem válogatni a csinosabb ruháim között. Egy vörös ruhában megakadt a körmöm. Tökéletes. Ez volt az első szó amire gondoltam. Gombos ruha volt, de valamennyire rámsimult. Megragadtam a ruhát, és belebújtam miután a mai ruháimat levettem. Be kell valljam, hogy jól állt. Mondjuk ez is a munka része. Vakon és céltalanul nem gyilkolunk. Ahogy úgy nem ölünk, hogy nem ismerjük a prédát. Préda. Igazán találó szó...

A hajamat átfésültem és vörös rúzst kentem fel az ajkaimra. Jól néztem ki, de miért? Hogy ölhessek. Hogy ideg vérrel oltsam ki egy embertársam életét. Pokolian mosolyogtam, majd rápillantottam az órára. A nagy filózás alatt, elmúlt nyolc. Induljunk!

⋆ ⋆ ⋆

Mikor a klubb elé értem, furcsa érzés fogott el. A sok milliárdos benyomult a helységbe, és én viszonylag hátul
Próbáltam bemenni. Hirtelen megállított egy őr.
- Személyi igazolvány?- kérdezte, majd egy kamu személyit átnyújtottam. - 100 dollár a belépő.- mondta a gorilla, majd a kezébe nyomtam a pénzt.

A klubb díszes volt. Fényűző. De akárcsak a legtöbb hely, tökéletes volt gyilkolásra. Tömött és hangos. Meg se hallanának egy sikolyt.

Az agyam újra a feladatra koncentrált, és gyorsan begépeltem a célszemély nevét. Ryan Jobson.

Multimilliárdos, de nem valami nagy pasi. Nyurga és egy kisujjnyi izom sincs rajta. Könnyű munka lesz a mai. A tudatában álltam, hogy milyen veszélyes is amit teszek. De a gyilkos felébredt bennem, és ölni akar. Olyan, mintha ez egyfajta vérszomj lenne. A gyilkolás szükségérzete.

Hirtelen megpillantottam Ryant. Pont engem pásztázotz. Gyorsan közelített felém, és én is hasonlóan tettem.

- Ryan Jobson, ha jól sejtem.- kezdtem bele a hangulatoldó beszédembe. Csak úgy repült ez idő, és ezt én is észleltem. Egy gombot kigomboltam a ruhámon, és vártam, hogy Ryan felfigyeljen. Nem kellett sokat várnom, de már a mosdóban csókolóztunk. Valljuk be, nem csókol rosszul. De most figyelnem kell a küldetésemre. A küldetésemre, hogy gyilkoljak.

Hirtelen előkaptam egy zongorahúrt a kisméretű táskámból, s a nyakára kötöttem azt.
- Nagyon sajnálom, Ryan.- kezdtem mézesmázos hangon.- nagyon élveztem az estét, de most itt vége van. Várjunk, nem csak az estének, hanem az életednek is. - mondtam, majd végleg meghúztam a húrt, úgy, hogy Ryannek elvágta a torkát.

Szegény gyerek... pedig sokra vihette volna.

⋆ ⋆ ⋆

Hazaértem a buliból, és nulla lelkiismeretfurdalással lezuhanyoztam, majd álomra hajtottam a fejem. Ez vagyok én. Hidegvérű szociopata, ahogy mások mondják, de valójában ember vagyok. Állati ösztönökkel. Egy hazug.

•epertorta•