Forever Happier ✴Bang Chan✴

iii.-az álom

Egy sötét folyosón találtam magam, melynek nem láttam a végét. Gyér volt a világítás ám a fényt árasztó eszközt nem láttam. A folyosó széles volt és végeláthatatlan. Bal szélen hatalmas fehér ajtók sorakoztak fekete kilincsel ellátva, míg azokkal szemben pedig bekeretezett képek díszelegtek.

Az összhatás rideg, misztikus és egyben félelmet keltő volt. Nagyon nyomasztott. Nem tudtam kontrollálni a mozgásomat és a testem megindult a folyosón, így szemem elé tárultak a képek melyeken én voltam amikor sírtam, vagy csak "szimplán" szomorú voltam. Nagyon szívfacsaró és lehangoló volt. Mindegyik képen különböző környezetben voltam, így akarva, akaratlanul is azon kezdtem el gondolkozni hogy mi történhetett a kép előtt, hogy miért voltam szomorú. Már csak a gondolat is eléggé szívet tépő volt, hogy ennyiszer voltam bánatos eddigi életem során.

Az egyik ajtó résnyire nyitva volt, és a nyíláson vakító fény szűrődött ki. Akaratlanul is kitártam a nyílászárót és beléptem a fényben úszó fehér helységben.

A következő pillanatban egy zátonyokkal teli partszakaszt találtam magam alatt, míg én a magasban egy szirten álltam. Átfutott az agyamon, hogy ha innen leesek az biztos az életembe fog kerülni. Ráadásul a nyílt, mély vizektől általában elkap a félelem és ez most is így történt. Ez valószínű azért van mert nem tudok biztonságosan úszni, sőt azt még úszásnak sem lehet nevezni, hanem az életért való kapálózás találóbb és testközelibb.

Édesapám 10 éves koromban megelégelte hogy nem tudok úszni és bedobott a mély vízbe, azt mondván, hogy élesben biztos megtanulok. Még a visszatudom idézni azt a kegyetlen érzést ami akkor magába kerített mi közben a hullámok maguk alá temettek. A következő emlékem az volt, hogy a vizimentő és apám aggódóan bámul miközben én a homokban fekszek, viszont apám arcán az aggodalom mellett észleltem némi csalódottságot is. Hihetetlenül rosszul éreztem magam mind testileg, mind lelkileg. A tüdőm eszméletlenül szúrt és nehezemre esett minden egyes levegővétel. A mellkasom is majd szét szakadt, valamint a bordáimat is fájlaltam.

A mélység látványától, de szerintem már a gondolatától is megszédültem, majd a lapockáimon éreztem egy tenyeret, ami meglökött. Valamilyen úton-módon háttal zuhantam lefelé, így megpillantottam Minseot és Chant, akik a sziklaszirtről néznek engem és kézenfogva hahotáznak. De nem az a tőlük megszokott kedves, meleg nevetés, hanem egy ördögi és kárörvendő kacajban volt részem. A két, mondhatni legjobb barátom kiröhög, miközben engem tizedmásodpercek választanak el a biztos haláltól. Szemeim könnybe lábadtak majd a becsapódást várva összeszorítottam azokat.

Könnyes szemekkel kaptam fel a fejem a padról, levegő után kapkodva. Az osztályban tartózkodók értetlen de egyaránt kíváncsi tekintetei szinte lyukat ütöttek a testemen. A mellettem ülő Chan is aggódóan fürkészte az arcomat.

-Jól vagy?-kérdezte, miközben próbálta velem felvenni a szemkontaktust. Chan egy nagyon jó srác de akkor képtelen voltam a szemébe nézni, így csak magam elé meredve bólintottam hogy minden oké. Viszont ez a jelenség a tanárnőnek is szemet szúrt.

-Kwon kisasszony minden rendben?-érdeklődött ő is aggodalmasan, mire még annak is felkeltette a figyelmét aki csak fizikailag van ott a tanórán.

-Elnézést de kimehetek a mosdóba?- tudakoltam meg, majd miután a tanárnő engedélyt adott rá megindultam az ajtó felé.

-Menjen valaki veled?-szólt utánam a tanár. Én visszafordultam így megláttam az osztály nyugtalan, helyenként továbbra is értetlen és kíváncsi tekintetét. Legnagyobb meglepetésemre még Changbin pillantásában is felfedezni véltem némi aggodalmat és mintha együttérzést is sugárzott volna. Bár ez hülyeség, biztos a rémálom miatt képzeltem ilyeneket.

-Nem, nem szükséges.- válaszoltam, majd elhagytam a termet és egyenesen a lány mosdó felé tartottam. 

Bent megmostam az arcom majd a tükörbe pillantottam. Mit ne mondjak néztem már ki jobban is. Csapzott voltam, falfehér nem mellesleg meg vöröslő, könnyes szemeim sem mutattak túl jól. Néhány másodpercig még szemeztem a tükörképemmel, majd a falnak dőlve leültem a nem túl higénikus járólapokra. Gondolataimba merülve kuporogtam s fapofával bámultam a lábaimat, majd ismét eszembe jutott az álmom, ahogy Minseo és Chan örültek a szenvedéseimnek. A következő percek egy szempillantás alatt elillantak, olyannyira hogy a csengő bársonyos hangja térített magamhoz. 

El is hagytam a rejtekhelyemet és megindultam a termünk felé. Már az ajtófélfánál álltam amikor is velem szembejött Changbin. Gondoltam kikerülöm, nyugisan leülök a helyemre és továbbra is nézek ki a fejemből, de nem jött össze.

-Iseul beszélhetnénk? - helyezte a kezét a vállamra még mielőtt elhaladtam volna mellette. Az igazat megvallva nem erre számítottam és kétszer is átfutott az agyamon, hogy ez valóban Changbin e, éppen ezért hátrafordultam hogy megbizonyosodjak róla. Nagy meglepetésemre tényleg ő volt.

-Nem szeretnék veled beszélgetni. - vágtam oda flegmán azt gondolva hogy minden további nélkül leülhetek a helyemre és pihizhet az agyam, de nem. Egy kéz akadályozta meg, kinek tulajdonosan Bin.

-Kérlek...-mondta mélyen a szemembe nézve. Meglepődve kellett konstatálnom hogy kivételesen kedvesen szólt hozzám, és a mimikáján sem fedeztem fel hátsószándékra utaló jeleket.

Nagyon furcsálltam ezt a jelenséget és valamilyen szinten kíváncsivá is tett, így hát beadtam a derekam. A fiú kiment a folyosóra majd egy csendes kis zug felé igyekezett, míg én követtem.

-Miről is akarsz beszélni? - kérdeztem mikor a fiú megállt majd felém fordult.

-Az álmodról.-felelte komoran.

-Bocs, de ezt nem pont veled szeretném megosztani. - vágtam hozzá flegmán, hogy észrevegye hogyha hirtelen normálisan kezd el viselkedni, attól én még nem tudok úgy tenni mintha semmi sem történt volna és puszipajtik lennék.

-Legalább hallgass végig..