Forever Happier ✴Bang Chan✴

i.-az ültetés

- Kwon kisasszony, jó lenne ha felébredne és idefigyelne.- csapkodta a tanár a padomat, drága padtársam vonalzójával, amire én egyből felkaptam a tekintetem. A tanár idegesen a táblára mutatott hogy mondjam vissza ami az imént elhangzott.

Én csak bámultam a táblát, melyen a hieroglifákat megszégyenítő krikszkrakszok ékeskedtek. Hirtelen azt hittem hogy rajzórán ülök, de aztán leesett hogy matekon vagyok. Az osztálytársaim már kezdtek rajtam jót szórakozni, amikor is előcsaptam a tankönyvemet és kinyitottam ott ahol mindenki másnak van.

- A tankönyv 124.oldalán csináltuk meg az ötös feladatot, és arról volt szó hogy 11. osztályos létére Changbin mennyire nem tud szorozni.-mondtam fapofával.

Annyira szeretek Minseo mellett ülni hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni. Nagyon sokat szokott segíteni nekem, még akkor is ha néha pofátlanul vissza is élek vele. Nem vagyok rá büszke, de ilyen vagyok. Sokszor húzott ki a bajból, mint például most is. Changbinnek meg csak azért szóltam be, mert nem bírom, és a szorzásos dologgal nem is hazudtam. Emlékszem hogy egyik angol órán a tanár megjegyezte hogy olyan "csendes kisegér" vagyok, mire Changbin megszólalt, hogy "inkább patkány". Nem mondta olyan hangosan hogy a tanár meghallja, de ahhoz épp elég volt, hogy én halljam. Gondolom, mondanom sem kell, hogy mennyire rosszul esett és azóta is próbálok neki keresztbe tenni ahányszor csak alkalmam adódik rá.

A mondat első részét a tanár elismerő arckifejezéssel díjazta, de a második felénél már húzta a száját.

-Nem is erről volt szó!- csattant fel Changbin.-Jobban tudok szorozni, mint te valaha is fogsz.

-Mennyi 7×8? -kérdeztem érdeklődve, mintha nem tudnám.

-Fhú várjál... őőőő... 56 -válaszolta miközben észrevehetően birizgált valamit a padján, mire a padtársa nagy hahotázásban tört ki, majd az egész osztályt belepi a jóízű kacajok. Gondoltam hogy nem fogja tudni, de hogy arra vetemedjen hogy beírja számológépbe azért az már nevetséges.

-Na elég legyen!-lépet közbe a tanár, és folytatta az órát. Az óra további részét már ébren szenvedtem végig. Nem értem azokat az embereket akik értik a matekot. Bár sosem tartoztam a nagyon gyenge matekosok közé, de nem is voltam belőle olyan kiemelkedően jó. Igazából a házit is ritkán csináltam meg magamtól, ugyanis utálom a matekot.

Miután megszólalt a megváltó csengő, már mindenki nyugodtan fellélegezhetett. A matek tanár összerendezgette a cuccait, majd azt felkapva megindult a padunk felé. Ilyen az, ha az ember az első néhány padsorban ül. Én csak remélni mertem hogy Minseo órai teljesítményét akarja megdicsérni, de ez sajnos nem így volt.

-Iseul, szeretném ha átülnél máshova...-szegezi rám a tekintetét a matek tanár, majd a szemével máris elkezdi pásztázni a termet, üres hely után kutatva. -Mondjuk oda Chan mellé.- mutat az említett srác melletti üres székre.

-De tanárnő, itt Minho ül-mondta Chan. Minho, Chan és Woojin nagyon jó haverok. Bár Woojin egy kicsit stréberebb és magának valóbb, de nagyon jól elszórakoznak ezek hárman. Minho és Chan gyakran olyan mintha nem lennének maguknál, de a hülyeségeiken jót szórakozik az osztály. Mintha magukra húzták volna az osztály bohóca szerepet, de ezt leszámítva tök normálisak és jó fejek.

-Mi van Minhoval?-kérdezte a pedagógus.

-Beteg.-válaszolta Chan.- De ha tetszik rá emlékezni, én már egyszer ezt elmondtam önnek óra elején.-tette hozzá Chan eléggé pimaszul, mire a tanár csak felvonta a bal szemöldökét. Idétlennek tűnő mimikáját nagyon viccesnek találtam, de nem akarok amiatt is szívni hogy kinevettem. Csak vigyorogtam és olyan hangot adtam ki mintha eresztene a fejem. A tanárnő nem foglalkozott a reakciómmal, inkább folytatta.

-Jó, akkor Iseul ül Chan melé, Minho meg ha meggyógyult Minseo mellet foglal helyet. Viszont látásra!-hadarta el, majd felszegezett állakkal lépdelt ki a termünkből.

Ahogy kiért a teremből akkora nevetésbe törtünk ki, hogy abba belefájdult a hasam. Jó érzés így kiadni a feszültséget és meg kell hagyni, hogy a tanárnő szokott eléggé röhejes arcokat vágni. Miután befejeztem letöröltem egy nevetés által keletkezett könnycseppet a szemem sarkából.

-Ez a nő kiidegel.-mondtam Channak aki éppen a padról söpörte be a cuccait a táskájába.

-Nem is értem miért...-mondta Chan szarkasztikusan. Általában nem bírom a szarkazmust, mert a legtöbb ember olyan flegmán ironizál. Viszont Chan ezalól kivétel, hiszen mint minden mást, ezt is 1000 wattos mosollyal adja elő, ami már barátságosabb mint a flegma verzió.

Az osztály egy marhacsordához hasonló módon indult meg az ebédlő felé. Én is a csorda tagja voltam és Minseoval a jobbomon baktattunk az étkezőbe. Amint sorra kerültünk, először tálcát, evőeszközt majd az ételt megragadva indultam volna a megszokott helyünkhöz, ám a hely foglalt volt Changbin és a bungalló fejű barátai által. A srác végigmért míg én dühösen néztem rá, majd amikor belenézett a szemembe kárörvendő mosoly fagyott a krumpli fejére. Nekem már nem volt elég ép agysejtem hogy még ezzel is foglalkozzak, ezért inkább magasról tettem az egészre és leültem egy üres asztalhoz. Néhány másodperc múlva Minseo is társult hozzám.

-Én agyfaszt kapok ettől a bu...bolondtól.-jeleztem Minseonak, hogy még egy ilyen apró hülyeség és felrobbanok a dühtől.

-Ne foglalkozz azzal a félnótással, nem érdemli meg. -nyugtatott le barátnőm. Majd ezután felhagytam a visszafogott örjöngéssel és néhány pillanatig csend honolt asztalunknál. Viszont nem bírtam tovább csendben ülni, ezért felhoztam a matek órás dolgot. Hiszen most Minseo örömködhet hogy megszabadult tőlem.

-Uuuu. Na és megbarátkoztál a gondolattal hogy a crushod lesz a padtársad?- kérdeztem, egy huncut vigyort mellékelve.

-Maradj már-pirult el barátosném.

-Tudom, hogy titkon örülsz hogy megszabadultál tőlem órákon.

-Túlságosan ismersz.-nevetett fel Minseo- Ez már ijesztő. -kacagott tovább

Hát igen. Túlságosan is ismerem. Tudom, hogy oda meg vissza van Minhotól és a gondolattól, hogy mostantól egy padon fognak osztozni. Nagyon drukkolok nekik. Már annyira várom hogy az a gyerek betolja a képét az iskolába. Összehozom őket. Hiába ellenkezik Minseo, de nem bírok a véremmel. És amiről nem tud, nem fáj neki, bár az ő esetében ez a tudatlanság nem fog sokáig tartani.

Miután végeztünk a kajával, kivittük a tálcánkat és indulhatott mindenki a következő órájára, ami nekünk földrajz volt. Annyira szeretném a földrajzot, hogy ha a tanár tanítana is, és nem azt mesélné hogy, milyen büdös sajtot erjeszt a férje a hűtőjükbe. Viszont ennek ellenére megy a föci és viszonylag könnyen is tanulom, hiszen az egyike azon kevés tantárgynak ami érdekel is. A laza óra után zúzhattam is haza. Februárhoz képest meglepően jó idő volt, így hát úgy döntöttem, hogy gyalog megyek.

Arcomat lágyan simogatta a nap melege. Kabátom kicipzározva hagytam valamint a sapkám is a táskám alján pihent. Gondolataimba merülve szeltem az utcákat.

A jóslatomon töprengtem. Mindjárt itt vagyok 17 és még semmi. De azt se tudom, hogy ki az a boldog ember. De hogy ha jobban belegondolok, megéri egyáltalán? Vagy hát... Eléggé bűntudat keltő a gondolat, hogy valakit el kell szomorítanom. Nem hangzik egy nehéz feladatnak, de már most komoly fejtörést okoz. És... Ha a bizonyos embernek meg az a feladata hogy örökké boldog legyen? Én meg csak úgy jönnék és önzően elrontom az ő sorsát, hogy az enyém jó legyen? Kell ez nekem? De nem adhatom fel, de tényleg attól tartok hogy a jóslatok ütköznek egymással és azzal dől el minden, hogy a jobb, a kitartóbb győz. Viszont szeretném ennek az ellenkezőjét hinni és végrehajtani amiért én most itt vagyok.

-Szervusz padtárs! - köszönt nekem Chan, a szokásos vigyorával.

Ebben a pillanatban éreztem, hogy nincsenek véletlenek.