Forever Happier ✴Bang Chan✴

iv.-hazafelé az út veszélyes (amúgy nem az)

Érdekesnek találtam Changbin viselkedését, ezért kíváncsian vártam mit is akar közölni.

-Kb egy hónapja voltam én is hasonló helyzetben...-kezdett bele a mondandójába a srác. Már csak az első mondata is képes volt felkelteni a figyelmemet, mert mindenre számítottam, de egy ilyen erős kezdésre pont nem. 

Changbin a járólapokról a szemembe nézett, majd ismét a hideg burkolatot kezdte vizslatni.

Olyanokat álmodtam, hogy akik számomra a legfontosabbak elhagynak, bántanak, megszégyenítenek. Ébredés után elég nagy sokkba voltam és ahogy észrevettem nálad is hasonló lehetett a szitu.-magyarázta a fiú.

Itt beütött a kínos csönd. Nem szerettem volna erről beszélni, és Binen is látszott hogy nem akarja erőltetni a témát. Igencsak elgondolkodtattak a srác szavai, mert ha igaz amit mondott, akkor nem lehet véletlen hogy hasonló rémálmok gyötörnek minket. Vagy még kitudja kiket...

-Amikor ilyen álmok gyötörtek, nagyon sokat agyaltam az emberi kapcsolataimon, és amióta közelebbinek érzem a jóslatom megvalósítását, azóta nincs. -mondta.

Úgy éreztem nagyon mély témákat érintett, de nagy segítségnek éreztem, még ha kellemetlen is volt végighallgatni. Jobban belegondolva ő sem élvezhette nagyon hogy ezt mind kitálalja nekem.

-Igazából csak ennyit szerettem volna...-fejezte be Changbin e mondatával a monológját.

-Öhm...Kösz hogy elmondtad.- mondtam egy erőltetett mosoly kíséretében. Örültem, hogy alaki úgymond segítséget nyújtott nekem, méghozzá egy olyas valaki, akitől egyáltalán nem vártam volna el.

-Igazán nincs mit.-mosolyodott el megkönnyebbülten Bin, majd megszólalt a csengő és megindultunk a terem felé. -Én a helyedbe haza kéretőznék.-mondta a fiú útköbe.

-Miért?-kérdeztem vissza. Gondoltam tapasztaltabb, és a történtek miatt tanácsos lenne. De hát.. Naiv vagyok...

-Ja hát én kihasználnám a helyzetet és hazamennék. Mert ezek után a hátam közepére se kívánnám a sulit. Meg amúgy se.-magyarázta derűsen.

És mennyire igaza van. Be se mentem a terembe, hanem a tanári felé vettem az irányt, ahol az első tanárnak elpanaszoltam a fizikai gondom bajom, mire azt tanácsolta hogy menjek haza, majd látogassam meg a háziorvosom. Köszönetem kifejezése jeléül meghajoltam a pedagógus előtt, majd a terembe siettem a cuccaimért. A történelem tanár előtt sikerült odaérnem. Az asztalomon lévő dolgokat beledobáltam a fekete hátizsákom legnagyobb zsebébe, ami eddig mindent elnyelt amit beleraktam.

-H Iseul minden rendben? - kérdezte Minseo aggodalmasan. Hasonló arckifejezéssel vizslatott Chan és Minho is. 

-Öhm... Egy kicsit rosszul érzem magam. - mondtam miközben az utolsó dolgot helyeztem bele a táskámba, majd összehúztam annak cipzárját. Szerencsémre nem kérdeztek bele a részletekbe. 

-Akkor jobbulást. -felelte enyhe csalódottsággal karöltve Minseo.

-Jobbulást. - mondta Chan egy biztató mosoly kíséretével, de én csak a poros parkettara vezette tekintetem. 

-Jobbulást- nyögte be végül Minho is, akit érezhetően nem érdekli a szituáció és csak jófejségből kapcsolódik be néha. 

-Köszi srácok. Aztán jók legyetek.- erőltettem egy mosolyt az arcomra és felkaptam a hátamra a táskámat. 

-Mi mindig.- reagált vigyorogva Minho.

-Na sziasztok.- köszöntem el tőlük. Ezt a gesztust viszonozták miközben az ajtó felé tartottam. Ott elköszöntem az osztálytól is, majd kiléptem a folyosóra.