Vörös és Zöld: Headcannons

Amikor a nem-igazi-apám elvitt magával terepgyakorlatra

Teddy

A pályaválasztás az egyik legrosszabb dolog a világon. Nem, komolyan mondom. Annyi nyűggel jár és mikor el is döntöd, mit akarsz csinálni, több ezer rosszabbnál rosszabb szituációval dob meg az élet, hogy miért nem kéne azt a szakmát választanod. Rosszabb esetben pedig ott próbálja letörni a lelkesedésed, ahol tudja.

Na, itt tartok most én.

Nem értem, miért kell tizenöt évesen eldönteni, mit akarunk kezdeni magunkkal. Én tök jól megvoltam eddig a Roxfortban - jó, tudom, nem maradhatok ott örökre, de hogyan kéne eldöntenem öt év alatt, mit akarok csinálni életem hátralévő részében? Nem vagyok olyan, mint mondjuk Lucy, aki (oké, félig kényszerből) azóta tudta, mit akar csinálni, hogy meghallotta azt a szót, hogy „auror". Vagy olyan, mint Neville, akinél korán kiderült, hogy csak a növényekhez írt, de azokhoz profi szinten, így nyilván gyógynövénytan-tanár lett belőle. Vagy olyan, mint Harry, aki (megint csak kényszer útján) tudta meg, hogy élvezi a tanítást és persze mi mást tanítson, mint azt, amivel egész életében foglalkozott?

De én, akinek viszonylag normális gyerekkora volt, mégis hogy tudja, mi az élete értelme?

Nem mintha panaszkodnék. Eszembe sem jutott. Épp elég történetet hallottam Lucytól és Dracotól ahhoz, hogy ne vágyjak arra, ami nekik kijutott fiatalkorukban - sőt, ami apámnak kijutott, hiszen ő is fiatalon megtanulta, hogy az élet nem egy leányálom. De azért annak örülnék, ha valaki így villámcsapásszerűen belém jönne és rám üvöltene, hogy „Hahó, ez a te sorsod!".

Igen, sokan mondták már, hogy nem kellene mindenhez így hozzáállnom, de ez van, anyám mentalitását örököltem. Nagyi legalábbis mindig ezt mondja. Többnyire, miután megkapja a baglyokat a heti büntetőmunkáimról.

De visszatérve az eredeti problémára. Ötödéves vagyok, előttem állnak az RBF-vizsgák és még mindig nem tudom, milyen RAVASZ-t kellene felvennem. Victoire bezzeg, aki most harmadéves, már úgy választotta ki a tantárgyspecifikációit, hogy átoktörő lehessen, mint az apja, Bill. Én meg még mindig tök tanácstalanul lézengek a folyosókon, miközben egyre telnek a napok és fogalmam sincs, mit mondjak azoknak, akik megkérdezik, hogy „Na és te, Teddy, mi akarsz lenni, ha nagy leszel?"

Én élni szeretnék, köszönöm szépen.

Végül Harry annyira megunta a látható szétszórtságomat, hogy egyik óra után félrehívott, mikor már mindenki kiment.

- Igen, tanár úr? - kérdeztem, mert hiába a keresztapám, azért mégiscsak a Roxfortban vagyunk, és úgy kell viselkednünk, mintha nem ismernénk egymást. Mondjuk, Jamesnek, Albusnak és Lilynek rosszabb lesz, elvégre róluk mindenki tudni fogja, hogy a gyerekei.

- Nem szükséges ez, most mint a keresztapád szeretnék veled beszélni - intett le mosolyogva Harry, és valóban, az egész testtartása megváltozott; kicsit elengedte magát, mintha otthon lettünk volna. - Tudom, mennyire nehéz a pályaválasztás és mielőtt elkezded nekem vágni az arcokat, hallgass végig. Sikerült egyeztetnem Lucyval, aki megengedte, hogy a hétvégén részt vegyek az egyik akcióban és megengedte azt is, hogy velem gyere.

- Tessék? - kérdeztem, mert azt hittem, rosszul hallok.

- Ne értsd félre, ezt nem azért intéztem el, mert azt szeretném, hogy auror legyél, hanem csak szeretnék adni egy támpontot - magyarázta Harry, miközben a jegyzeteit pakolta a táskájába. - Úgy gondoltam, hogy ha látod, mit csinál egy auror vagy ha legalább érdeklődnél Lucy kollégáinak ismerőseiről, hogy ők mit csinálnak, mivel foglalkoznak, már akkor megérte eljönnöd. Sajnos körülötted eléggé szegényes a választék, hiszen elég sokan foglalkozunk sötét varázslatok kivédésével, de talán többet tanulsz így, mint a prospektusok böngészésével.