Dark Dream

Démonok és érzelmek

*Tae szemszöge*

*5 évvel korábban*

-Befestetted a hajad végét... zöldre..- mondta az igazgató fel se nézve rám a hatalmas írat halom fölül. Hűha mekkora felfedezés eddig nem vettem észre, de tényleg..
Nem válaszoltam csak karba font kezekkel ültem a széken, és meredtem magam elé.

-Mint tudod az iskola rendszabályzata tiltja ezt.- pillanatott fel rám válaszom várva, de makacsul hallgattam. Nem akartam beszélni...egy szót sem akartam kipréselni magamból. Itt ültem az igazgatói irodában és nem ismertem magamra... Én Kim Taehyung, itt ültem egy szűk kis irodában... És valahogy nem a szokásos dolgokon járt az eszem..

Nem a graffitin, nem a cigin... Nem a bulin és nem is azon ki lesz a következő akit porig alázok.
Nem a haverokon és nem azon, hogy mivel fogom eltölteni a szabadidőt amit tanulásra kéne fordítanom...
Rajta járt az eszem...

-Okos fiú vagy Teahyung... Tudod hogy mi jár azért, ha a hülyét játszod és nem szólalsz meg... Én a helyedben beszélnék, főleg ebben a helyzetben. Naponta jön rád a panasz... Nem szívesen csapok ki senkit az iskolából, de ha így folytatod meg fogom tenni... És a te helyzeted nézve kellemetlen lesz.. Mindketten tudjuk hogy nem lenne hová menned...- kezeim ökölbe szorultak és erősen ajkamba véstem fogaim.

Mindketten tudjuk hogy nem lenne hová menned- a szavak csak úgy visszhangoztak a teremben. Az igazgató gúnytól csöpögő hangja sértette a fülem. Nem beszélhet így velem... Nem teheti ezt... Nem rakhat ki...nincs hová mennem..nincs családom...senkim sincs.
Remegtem... féltem.... féltem a világtól... féltem az emberektől... féltem magamtól. A bennem lévő erőtől, attól hogy egyszer elvesztem a fejem...hogy veszélyt jelenthetek, nem csak másoknak de saját magamnak is...

-Tudja...volt egy lány az életemben...akit... én nagyon...- elcsuklott a hangom és körmeim tenyerembe véstem. Nem lehet...nem lehetek gyenge...nem szabad megmutatnom ezt az oldalam....ezt csak én láthatom...csak én... senki más

-Szerettél..?- szólalt meg az igazgató és mintha el is mosolyodott volna.
NEM...EZ EGYÁLTALÁN NEM VICCES...NEM FOGOM KITEREGETNI AZ ÉRZÉSEIM IDEGEN EMBEREKNEK..!
Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy megszorongassam az öreg nyakát és a képében ordítsam, hogy nem...én soha nem szerettem senkit.
De...nem élhetek többet a saját magam hazugságában....szerettem őt... mindenkinél jobban..

-Igen...azt hiszem.- kínosan felnevettem, és hajamba túrtam.

-Ugyan már fiacskám, a szerelem...

-Nem! Nem voltam szerelmes!! Sosem voltam szerelmes!!- megemeltem a hangom és felszöktem a székről, ami hangos csattanással ért földet mögöttem. Kezeim ökölbe szorultak, izmaim megfeszültek. Az igazgató hátra hőkölt és dermedten nézett rám.

És akkor ott megtörtem... Megszakadt bennem egy szál... erőtlenül rogytam le a fal mellé és büszkeségem végre utat engedett az első könnycseppnek.

-A húgom volt, igazgató úr...az én egyetlen húgocsám. Nem szerelem és nem is barát.- hangom remegett, térdeim felhúztam és annak döntöttem homlokam.- Öt éves volt.... öt éves kislány volt, amikor elszakítottak tőle!! Aztán egy nap itt ébredtem! Itt ebben a porfészekben!! Senkit sem ismertem...nem tudtam hol vagyok. Csak azt tudtam hogy ő nincs itt...csak annyit tudtam felfogni hogy valami gyökeresen meg fog változni az életemben. Sosem fogom elfelejteni a pillanatot amikor kinyitottam a szemem és a rideg falakat pillantottam meg. Semmim se volt... mindent elveszítettem... Csak az ő emléke maradt meg... Nem emlékszem semmire! Sehol egy jel ami azt mutatná hogy én valaha, éltem is valahol ezen a helyen kívül! Mert ami itt történik az nem élet...az rabság..- hangom újra megemeltem...pulcsim újja átázott könnyeimtől...nem..nem sírhatok...ez nem én vagyok...nem lehetek gyenge mások előtt...nem mondhatom el a félelmeim...az lehet a legnagyobb fegyver ellenem...de már nem tudtam abba hagyni...minden kijött amit évekig elnyomtam...-  Azt mondtam neki mindig vele leszek...hogy mindig megvédem...most meg itt vagyok....és nem tudok róla semmit...semmit.. hogy hol van...hogy boldog-e...hogy egyáltalán él-e még. Nem tudom mi a hobbija...nem tudom hogy megy neki az iskola...nem tudom hogy bánnak vele otthon...nem tudom vannak-e barátai és nem tudom hogy áll a fiúkkal...nem tudom hogy néz ki...nem tudom ki ő...
Két dolog maradt meg belőle...a szeme színe...és hogy imádta a zöldet...

Erőtlenül felálltam a földről és mielőtt bármit is mondhatott volna az asztal mögött álló öregember, kiviharoztam az irodából.

Lehajtott fejjel rohantam végig a csendes folyosón. Nem láthatott meg senki...nem tudhatták meg, hogy én, aki diákokat terrorizál, aki kiéhezve várja az alkalmat, arra, mikor szeghet újra szabályt, most sírva rohan végig a folyosókon. Nem tudhatták meg, hogy a kemény külső mögött egy megtört lélek rejtőzik, hogy a fiú aki nem ismer kegyelmet nap mint nap démonaival küzd. Senki sem tudja miért lettem ilyen... miért lettem egy csavargó, egy szívtelen, kárörvendő fiú. Senki sem tudja a történetem, senki sem tudja hogy kerültem ide, senki nem tudja mit éltem át. Senki nem tudja, hogy valójában nem vagyok más csak egy gyáva féreg. Egy gyáva ember aki úgy próbál elmenekülni érzései elől, hogy más embereket bántalmaz. Senki nem tudja, ki is vagyok valójában, mélyen az álarc mögé bújva.

-Tae?- hallottam meg szobatársam, Yoongi hangját. Nem figyeltem rá...
Beviharoztam a 666-os szobába és bezártam magam után az ajtót, kirekesztve a másik itt tanyázó fiút. Teljesen erőmből a falba üttem.
A fájdalom átjárta egész testem, de nem érdekelt. Kézfejem magamhoz szorítva dőltem el a nem épp aranykorát elő ágyon. Térdeim mellkasomig húztam és hagytam hogy nem létező érzéseim teljesen a hatalmukba kerítsenek...
Egyetlen egy mondat maradt meg belőle...
"Szeretlek bátyó...és mindig szeretni foglak bármi történjen"