Dark Dream

00:00

-00:00 Jia, kívánj gyorsan!- nézett rám izgatottan Tony a kutyámmal hemperegve az ágyon

-Kívántam már, mint minden éjfélkor.- mondtam mosolyogva

-És melyiket kívántad a kettő közül azt hogy apádat kiengedjék a dutyiból és a gumibotos emberke elhúzzon innen vagy az hogy a bátyád, akit még mindig nem ismerek és még a nevét sem voltál hajlandó elárulni ezért kételkedem az egész létezésében, valami csoda folytán rád találjon?- rázta meg mosolyogva rózsaszín fürtjeit.

-Ma a "kívánom hogy haza térjen bátyó"-n van a sor.- feleltem szemem forgatva majd kirángattam Tannie szájából a gumi kacsát és arrébb dobva végig néztem ahogy a kis virgonc utána szalad majd vigyorogva helyére vetettem magam.

-Ma a saját ágyadban alszol, így van Tony megint kitúrt a helyedről - bólogattam, kutyámmal együtt érezve és az ablak alatti kis kuckóra mutattam- Na, nyomás.- pusziltam fejére majd elnyomtam egy ásítást.
-Tudod....nagyon hálás vagyok azért hogy itt töltesz minden pénteket...ilyenkor úgy érzem egy kicsit....felszabadulok....és elmenekülök....tudod....ez alól a rémes élet elől... Arra gondoltam mi lenne ha egyszer lelépnénk... Csak ketten és minden nap közös legjobb barát nap lenne....Meg talán magammal rángatnám Samuelt is. Aztán egy tengerparti házban élnénk és azt csinálnánk amit csak szeretnénk. Benne lennél? Tony? Tony????- ábrándoztam neki kábé fél órán keresztül, aztán mivel az egyenletes szuszogáson kívül néma csönd uralkodott a szobában, összehuzott szemekkel felé fordultam. Elaludt. Amíg én a közös jövőnket terveztem. Na kösz.

Duzzogva elfordultam tőle és az államig húztam a takarót, majd vártam hogy végre elkerüljek egy olyan helyre ami csak az enyém... számomra az éjszakák voltak a szürke napjaim fénypontjai.

Másnap reggel arra ébredtem hogy valaki az arcom üti egy párnával elég kíméletlen módon. Halkan nyögve magamra húztam a takarót és egy jól kitervelt mozdulattal lerugtam türelmetlen barátnőm az ágyról. Hatalmas döndüléssel ért földet ezzel bebiztosította azt, hogy az alattunk lévő szobában alvó bátyám felriadjon. Ördögien elmosolyodtam és kibújtam a takaró alól. Ha én nem alhatok ő sem alhat, ilyen egyszerű.

-Hé, ez nem volt szép.- morrgolodott majd vissza mászott mellém

-Felébresztettél, szóval az a legkevesebb hogy lerugtalak- nyújtottam ki nyelvem majd nyújtozódva az órára néztem- Mit szeretnél reggelizni?- pinnatottam rá de ő csak szomorúan megrázta fejét.

-Sajnos ma hamar haza kell mennem...nem maradhatok reggelire, most hogy mondod, nekem indulnom kell- akkor tűnt fel hogy már utcai ruhában néz rám készen állva arra hogy egyedül hagyjon egész hétvégére. Kelletlenül bólintottam, majd táskáját vállamra kapva, Tannieval a nyomomban lekisértem és szorosan magamhoz öleltem.

-Ígérd meg hogy jelentkezel hétfőig- néztem rá szigorúan. Hanyagul bólintott majd integetve a busz után szaladt.

Lehangolva néztem utána, majd becsuktam az ajtót és sóhajtva neki dőltem.

-Lesz valaha egy nyugodt hetünk, haver?- néztem le a farkát csóváló lihegő kutyámra. - Nem, én is így gondoltam- bólintottam, majd vissza mentem a szobámba.

Miután megreggeliztem és megittam a kávém, ami nélkül egy boszorkány vagyok- azal is de anélkül jobban- kinti ruhába öltözve pattogtam le a lépcsőt majd az előszobába megráztam Tannie pórázát, amit meghallva másodpercek töredéke alatt hozzám száguldott. Már éppen indultam volna kifelé amikor bátyám szobája kinyílt és hatalmas lobonca megjelent az ajtóban.

- Jia, Jia várj egy percet, elmegyünk a deszka pályára, hozhatod a kutyát is ha szeretnéd.- mondta hatalmas mosollyal én pedig nemlegesen megráztam fejem.

-Ez nem kérdés volt...-motyogta csalódottan- Ez parancs volt. Velem jössz és kész, kimozdulsz kicsit ebből a porfészekből... Két éve mást sem csinálsz csak itthon ülsz vagy éppen kutyát sétáltatsz, a maradék időben pedig eszel, iszol, a fürdőben dekkolsz és alszol. Vártam, vártam hogy mikor térsz végre észhez, mikor látod be hogy ez így nem jó és mikor leszek megint olyan mint ezelőtt. De eddig tartott, nem fogom hagyni hogy egy menjen tovább. Bunkó vagy, nemtörődöm és szörnyen magadnak való. Miért csinálod ezt magaddal..?- láttam hogy még nem óhajtja ezt a szónoklatot befejezni de félbe szakítottam.

-És te miért csak akkor hívsz bárhová ha csak a hülye deszka pályára kell menni?! Tuti megint nincs itthon egy haverod sem és ilyenkor eszedbe jut, hogy van egy hugod, igazam van?!
Itt vagyok, egész nap itt vagyok a szomszédos szobában és te meg csak arra se nézel.- köptem a szavakat dühösen és kezem ökölbe szorítottam.

-Mégis mikor hívjalak?! Amikor olvasol, amikor magadba fordulsz, amikor az egész közösségi médiával sajnáltatod magad, amikor te is magadat sajnálod, amikor kutyát sétáltatsz kizárólag egyedül vagy amikor alszol!?- vágta fejemhez és én könnyeim vissza tartva ráztam fejem.

-Engem csak bánt hogy csak akkor kellek amikor segíteni kell vagy ha éppen nincs semmi haverod aki szánna rá időt...

-Nem csak akkor kellesz...Viszont már csak akkor szólok....

-Miért..?

-Miért az ember próbálkozik egyszer, próbálkozik kétszer, ötször, tízszer, húszszor... aztán abba hagyja. Úgyis tudom mi lenne a válasz...Nem jössz mekibe, mert nincs időd. Nem jössz hétvégézni, mert nincs időd. Nem jössz sétálni, mert nincs időd. Csak Tony....rá egyedül van időd. Vele fel tudsz szabadulni úgy ahogy velem nem. Vele tudsz mókázni úgy ahogy velem nem. Rá van időd....úgy ahogy rám nincs...
Csak nem értem..tudod az én apám is börtönben rohad nem csak a tiéd. Az én anyámat is elvakítja a szerelem nem csak a tiédet. Az én családom is mérgezett nem csak a tiéd. Az én életem is nehéz nem csak a tiéd. Én mégis próbáltam veled lenni...mert úgy éreztem te vagy az utolsó reményem. És az ember reménykedik...egy ideig aztán teljesen feladja...
Már csak akkor kérlek valamit a ha segítség kell vagy épp szükséges...mert akkor esetleg pár percet vagy pár órát szánsz rám és már mész is...ennyi- szorító mellkassal néztem majd csalódottan lehunytam szemeim.

-Mikor lettem ilyen..?- sóhajtottam halkan

-Ez költői kérdés, vagy válaszoljak rá percre pontosan?- nézett rám, mire én halványan elmosolyodtam

Pár óra múlva vidáman tartottunk haza a gördeszka pályáról... őszintén? Ha talán csak kis ideig de felszabadultam és arra jutottam hogy a sok önmarcangolás után talán megengedhetek ennyit magamnak.

Éppen hatalmas mesélésben voltunk amikor Samuel kinyitotta előttem az ajtót én meg lazán besétáltam. Pont valami hülye viccek nevettem amikor hirtelen megállt bennem az ütő.

Mert a ház nem volt üres ahogy lennie kellett volna minden hétköznap hat óráig. Odabent halk beszéd hallatszott ki. Aztán amikor átléptem a szoba küszöbét két mocsár zöld szempárral néztem szembe. Abban a pillanatban összeszorult a tüdőm...mintha valaki teljes erejéből a mellkasomra térdelt volna. Ahogy abba a szempárba néztem összeomlott a fal amit évek óta építgetek magam köré...a szempárhoz még zöldes haj és gúnyos mosoly tartozott miközben kényelmesen terpeszkedett az egyik fotelben....az enyémben...

-Jia, Jia, Jia hogy te sosem változol. Még mindig olyan vagy mint évekkel egyedül. Ártatlan külső, hatalmas zöld szemek némi gyűlölettel benne, kétségbeesett tekintet...ohhh üdv a világomban hugocskam...