Az idő, és a sors játéka

2 Fejezet

A telefonnak idegesítő ricsaja ébreszt, amire szépen lassan kinyitom barna szemeimet. Felülök, és a telefonomra nézek. Nagyot sóhajtva utána nyúlok és ki nyomom. Felálok és a ruhásszekrény felé veszem utam, ami az ágyammal szembe van. Ki nyitom és megfogom a, iskolai egyen ruhámat, és azt is szépen komótosan felveszem.  Meg fésülködőm, és táskámat fogva megyek az étkezőbe, amibe már tegnap bepakoltam. Lerakom a táskámat az asztal egyik kihúzott székére, aztán nekiállok reggelit készíteni. Semmi különöset nem csináltam, csak egy gyors tükörtojást meg kenyeret vágtam. Nagyapa a, éppen imádkozott istenhez, így nem zavarhattam meg hanem az ő részét ott hagytam az asztalon amire egy kis fóliát tettem, hogy ne hűljön ki. Megettem a reggelit. Táskámat fogva oda mentem nagyapa mellé és én is tetem egy rövid imát. Miután végeztem és elindultam a suliba, de előtte Nagyapától egy levélbe köszöntem el, amit a tányér mellé raktam.
Lassan elkezdtem a, utam le a lépcső rengetegen.

Leértem a hosszú lépcsősoron és a szokásos úton mentem egyenesen a buszmegállóba. Mivel még csak most telet el augusztus így még elégé meleg volt. De nem csak nekem az összes ember árnyékból árnyékba, az állatok meg ott hűsölnek. Én meg a buszt várom, és persze itt miért is lenne árnyék. Ez természetes, had, süljenek szét az emberek.

Ekkor megjött a busz nagy örömmel szálltam fel, hogy árnyékba lehetek, de hamar meggondoltam magam. A buszon rengeteg ember volt, és hát 100-szor melegebb. Már éppen feladtam volna a reményt. Mikor bemondták, hogy a Hanabira utca következik. Azt hittem el sírom magam örömömben, de arra már nem volt idő mert nyíltak az ajtók, amik a szabadsághoz vezet. Ki léptem gyorsan és a tiszta levegő édes illatát élveztem, erre valaki a nyakamba ugrott, amitől felugrottam és kissé fel is sikítottam. Hátra néztem és ki volt ott hát persze hogy Levy. Ki más lehetet volna?!

Levy nevet, én meg zavaromban húzom, hogy siessünk a suliba, de a leszidás sem maradt el csak ahhoz le kellet nyugodnom kicsit.

-Ha láttád volna az arcodat Lucy mintha kísértetet láttál volna – Mondta Levy aztán tovább nevetett

-Haha, ha nagyon vicces! No de nem is ilyen vagyok mikor kisértetett láttok. Ez inkább sokall csak meglepődött arc volt – próbáltam menteni a menthetőt duzzogva.

-Aha én is ezt mondanám -nevetett továbbra is.

- No mindegy. Jöttök este? -kérdeztem, hogy tereljük a témát.

-Igen. Ki ne hagynám a, előadásod -kacsintott egyet rám aztán folytatta.

– Ha megint elesel, mint tavaly akkor tuti megint szakadni fogok a nevetéstől!

-Az tavaly volt! Azóta sokat gyakoroltam! -mondtam miközben előttem megint lepergett a pillanat ahogy elesek. 3 hónapig, aki látta mindig kérdezték, hogy van a popom az óta a, esés óta?! Tuti majd a tánc elött megint felhozzák! Érzem!

Ekkor egy kezet éreztem meg vállamon. Hátra néztem és Juvia volt az. Teljes neve Juvia Lockser. Juviának kék szeme, hosszú hullámos kék haja van. Egy vidám lány, aki imád varni és profi is belőle, és a ruhákhoz sminkekhez is nagyon ért. Jó tanuló. Neki köszönhetem, hogy értem a kémiát.

- Sziasztok – köszönt mosollyal arcán.

- Szia – köszöntünk vissza egyszere, majd kapott tőlünk egy-egy nagy ölelést.

Kis beszélgetésünk el kezdődött a nem várt órákról majd egyszer csak Juvia felhozott egy témát:

- Hallottátok, hogy a közeli városban lányok tűntek el! Én miután hallottam nagyon meg ijedtem – meséli kék hajú barátnénk.

-Nyugi nem lesz semmi. Majd, ha baj van hívsz és rohanok segíteni – nyugtattam barátném

-Úgy van majd mi Lucyvel elverjük azt, aki neked akar ártani- szállt be Levy is.