Hagyj!

1.fejezet

- Csak hagyj békén! - ordítom az előttem álló magas, barna hajú, határozott ábrázatú srácnak, aki már hetek óta nem hajlandó leszállni rólam.

- Legalább azt mondd el mi bajod van velem - ragadja meg a csuklómat, amitől leblokkolok. Nem akarom hogy hozzám érjen... Miért érintett meg? Utálom ha hozzámérnek.

- Hagyj - rántom ki a karom a szorításából mikor magamhoz térek. Amilyen gyorsan csak tudok elfutok, egyenesen a nevelőintézetbe.

Mire eljutok a retró korabeli, romosodó építészeti stílusú, hulló vakolat hatású festésű, sokemeletes házhoz - amiről őszintén nem csodálkoznék ha egyszer rám omlana -, a tüdőm szinte kiég a helyéről.

Miért nem bír leszállni rólam? Ezen gondolkodok egész úton ameddig felérek a legfelső emeletre a szobámba. Ki a fene találta ki hogy a legfelső emeleten legyek? Lift meg persze hogy nincs...

Nem is tudnám máshogy összetörni magam ha nem lenne...

Belépek a szobámba, ahol magam sem értem hogy miért, de egyedül vagyok. Gondolom én vagyok a legutóbbi "fegyenc". Végülis, három intézet van a városban így megoszlanak az emberek. Főleg úgy, hogy ez a legrosszabb közülük, így ide kerül a legkevesebb gyerek. Bár én már mindhármat végigjártam. Ez az ötödik nevelőintézetem három év alatt. Mindig az volt hogy bekerültem, elkezdtek verni, örökbefogadtak, majd valaki a családból megőrült, elvettek tőlük, visszakerültem az intézetbe ahol megint csak piszkáltak ezért áthelyeztek egy másikba és így tovább. Már nem is tudom hány nevelőszülőm volt az elmúlt pár évben. Bárhova kerülök, mindig csak bajt hozok. Mindegy milyen boldog volt a család, ahogy befogadnak bekövetkezik a katasztrófa.

Két nap múlva egy újabb család életét tehetem tönkre, ugyanis újra örökbeadnak.

Beszáguldok a wcbe - ugyanis saját zuhanyzója nincs senkinek. Csak két közös van emeletenként, de mivel sokan vagyunk így minden szobához van külön wc, ezzel elkerülik a kígyózó sorokat.

Ledobom a táskám, megnyitom a csapot, feljebb húzom a pulóverem ujját és elkezdem dörzsölni a pontot ahol hozzámért a srác.

Nem akarom érezni azt hogy hozzámérnek. Egyszerűen utálom. Undorodom az ilyen érintésektől. Én... Nem ehhez vagyok szokva. Nem szeretem amikor így érnek hozzám. Legszívesebben addig dörzsölném a kezem ameddig a csontot el nem érem hogy nyoma se maradjon az érintésnek.

Ahogyan mosom a kezem az eddig meredt tekintetem felvándorol a karomon lévő kötésre, amit akkor szereztem mikor nagyjából másfél hete lelöktek a lépcsőn.

Azt hiszem egy vagy két emeletet gurultam, majd átestem egy üvegajtón.

Azt mondták az orvosok hogy nagy szerencsém volt hogy nem tört el semmim csak megúsztam pár zúzódással, ficammal, horzsolással, meg persze az üvegajtó miatt jónéhány sebbel. Nagyjából egy hétig voltam kórházban utána... Alig néhány napja engedtek haza azzal a feltétellel hogy vigyázok magamra és nem erőltetem meg magam... Erre tessék.

Mire észbekapok, már csak azt látom hogy teljesen vörös a csuklóm, így elzárom a vizet és belehuppanok az ágyba mit sem törődve az ebéddel vagy a házikkal.

***

Ma van az örökbefogadás napja és hogy tetézzem a feszültséget az a srác egyre jobban üldöz. Már szünetekben is szinte csak engem keres, én pedig nem bírom lerázni.

Miért nem képes felfogni hogy hagyjon békén? Nem kell mellém senki más, köszönöm szépen, tökéletesen elcseszem az életem egyedül is.

De úgy tűnik ez a taktika nem válik be a sráccal szemben, ugyanis ötödik órája menekülök előle minden szünetben. Már kezdem megelégelni amit csinál, így a következő szünetben kimegyek a terem elé, ahol ő már keselyűként köröz. Amint meglát máris elkezd közelíteni felém, én pedig megindulok a tesiöltöző felé. Ott most úgysincs senki. Amikor beérünk a csempével burkolt, izzadságszagú helyiségbe azonnal letámad.