Hagyj!

5.fejezet

Sosem zavart a csend.

Sosem zavart a csend, egészen addig ameddig meg nem tapasztaltam milyen beszélgetni Zackkel.

Már több mint egy hete annak hogy bent vagyok a kórházban és minden nap meglátogat, a vele töltött idő alatt pedig akaratlanul is közelebb kerültem hozzá mint akartam, de próbálom titkolni, hátha egyszer alábbhagy a lelkesedése. Jobban belegondolva nem is közel kerültem hozzá, inkább kötődni hozzá, bármennyire is kerülöm meg utálom ezt az érzést.

- Hoztam neked valamit - lép be hatalmas mosollyal a száján.

- A koporsómat? - fordítom el a fejem. - Mert ha így folytatod az fog kelleni.

- Nem, viszont ennek garantáltan örülni fogsz. - Persze, elvégre köztudottan imádom az ilyen helyzeteket. - Na, nézz ide! - mondja kedvesen. Szinte simogat a hangjával, de meg se mozdulok. Nem szabad... - Oké, akkor mondok valamit amire garantáltan ide fogsz nézni.

- Elmégy?

- Képzeld el - mondja figyelmen kívül hagyva a megszólalásom - beszéltem az orvosoddal, aki azt mondta, hogy egész szépen gyógyulsz, ami azt jelenti, hogy most már rendbejöttél annyira, hogy igyál. - Igaza volt, erre tényleg rápillantok. - Ma még csak vizet ihatsz, aztán meglátjuk hogy hogy bírod és ha minden jól megy, már holnap vagy holnapután ihatsz mást is. Úgyhogy szó mi szó, hoztam neked vizet. - A háta mögül előemel egy átlátszó üvegpoharat, benne az átlátszó folyadékkal, amit meglátva akaratlanul is nyelek egyet. Nagyon szomjas vagyok... Nyúlnék a pohár után, de Zack elhúzza. - Előbb ülj fel - teszi le az éjjeli szekrényre. Próbálok egyedül felülni, de olyan mértékű fájdalom nyilall mindenembe ahogy megmozdulok, hogy nyüszítve rogyok vissza fekvésbe. - Várj, segítek. - Időm sincs ellenkezni, máris felém nyúl, majd egyik kezével a hasamat, másikkal a derekamat alátámasztva ültet fel.

- Ne érj hozzám - seprem le magamról a kezeit.

- Bocsánat...

Remegő kézzel nyúlok a mellettem lévő pohárért. Lassan, aprókat kortyolva iszom meg, kiélvezve minden cseppjét.

- Jól esett? - kérdezi Zack mikor már megittam. Elégedetten szuszogva bólintok, leteszem a poharat, majd egy borzasztó fájdalmas mozdulattal visszacsusszanok fekvő helyzetbe.

Eleve az ülés is rettenetesen fájt, ez már csak olaj a tűzre. Hogy minél kevésbé lássa Zack a fájdalmamat belülről a számat harapva próbálom leplezni.

- Jól vagy? - kérdezi aggódva.

- Legalább annyira mint mindig - húzom el a szám.

- Tudok valamit segíteni?

- Csak annyit hogy tűnj el.

Erre csak felsóhajt, majd hátradől a székén.

A következő napokban is nagyjából ugyanilyen marad a helyzet, bár két nappal később valami vitaminos italt hozott, aztán újabb néhány nappal később már valamilyen salátával állított be, amit kivételesen teljesen megettem. Elég éhes voltam, így nem töprengtem azon hogy milyen kajáról van szó.

Zack egyre közelebb kerül hozzám, ami nem tetszik. Vagyis, imádom azt a biztonságot amit mellette érzek, de utálom azt, hogy így kell viselkednem vele.

Lassan, de biztosan jött el a napja annak hogy végre kiengedjenek a kórházból és megszabadulhassak Zacktől. Abban a hitben éltem hogy ma már nem jön be, de mégis megjelent. Végülis annyira nem rossz hogy itt van, legalább még egyszer hallhatom ahogy csalódottan mosolyogva sóhajt amikor sokadjára hajtom el.