Hagyj!

3.fejezet

Ahogy felébredek azonnal kinyitom a szemem és az első megállapításom az hogy borzasztóan fáj a hasam az ánuszomtól egészen a gyomromig. Még mozdulni sem bírok, de nincs is erőm hozzá.

A fejemet nem mozdítva nézek körbe a szobában, ami egy tipikus kórházi terem. Bár elég meglepő, hogy ahogyan a szemem sarkából látom ez egy egy személyes szoba. Ilyenben még soha nem voltam.

Tipikus kórházi illat van. Kicsit fertőtlenítőszagú, vegyítve a gyógyszerek illatával. Igazából eléggé rossz élményeim vannak ezzel az illattal kapcsolatban, egyáltalán nem szeretem. Egyáltalán nem érzem magam jól ettől.

A mindent körülölelő fehérség és fény már-már zavaró. Még a bútorok - az egyetlen éjjeliszekrény és a ruhásszekrény vagy valami ahhoz hasonló - is hófehér. Egyedül az infúzióm, a vérátömlesztésem és az a kütyü ami mutatja a szívverést töri meg ezt a világosságot.

Meg a mellettem ülő alak... Fekete póló piros mintával, meg fekete nadrág: először ennyi tűnik fel. Kell néhány másodperc hogy felfogjam ki is ő.

Zack az... Mi a francot akar ez tőlem? Egyáltalán honnan tudta meg hogy itt vagyok?

- Örülök hogy felébredtél. Hogy vagy? - hallom meg a már ismerős, lágy hangot.

- Mit keresel itt? - kérdezem oldalra fordított fejjel. Semmi szükségem nincs rá hogy itt legyen. Egyedül is egész jól tudok szenvedni, nem kell hozzá segítség.

- Te szeretted volna hogy itt legyek... - Ugyan nem látom, de hallom rajta hogy elmosolyodik.

- Én soha nem... - Ebben a pillanatban beugranak különböző rövid, homályos emlékképek amint visznek egy mentőautóban, sietve tolnak végig egy hordágyon a kórházon, és amint egy harmincas éveiben járó nővér megkérdezi tőlem hogy van-e valaki akit szeretném ha értesítenének... Én meg rávágtam hogy James Zachary Wilson.

Nem emlékszem semmire amit akkor gondoltam, lehet tényleg nem is gondoltam semmit. Csak a borzasztó, elviselhetetlen fájdalom van meg, amitől meg tudtam volna magam ölni.

- Nem voltam magamnál - hárítok gyorsan. Halkan beszélek és annyira színtelenül amennyire csak a fájdalomtól tudok. Bár elég nehezemre esik egyáltalán gondolkodni is, nemhogy beszélni. Még a szemeim is alig tudom nyitva tartani. Az egész agyam egy nagy, homályos, zsibbadt súlynak tűnik.

- Szóval még amikor nem vagy magadnál is én jutok eszedbe, ez kedves.

- Ezt egyáltalán nem így értettem - vágok a szavába még mielőtt folytathatná.

- Márpedig pontosan ezt jelenti.

- Nem tudnál csak simán hazamenni és békén hagyni? - sóhajtom csalódottan. Semmi kedvem nincs hozzá se most, se később. Nem akarom hallgatni az "ennek nem kell így lennie", "én segíthetek neked", meg hasonló hülyeségeket. Azt meg főleg nem akarom hogy rá is rászálljon a szerencsecsomagom.

Bejött hozzám a kórházba, pedig gyakorlatilag nem is ismer... Túl kedves velem. Szívesen fogadnám, ha nem lenne utána mérhetetlen balszerencséje és nem tenném tönkre minden körülöttem lévő életét.

- Az túl egyszerű lenne, te pedig túlságosan rá vagy szorulva a segítségre. - Persze, seggbe lőttek ezért mindjárt szegény kis segítségre szoruló életképtelen bárányka lettem. Nos, jobb ha tudja hogy nincs szükségem a kedvességére. - Úgyhogy nem, nem foglak békén hagyni ameddig teljesen fel nem épülsz. Szóval hogy vagy? - kérdezi végszóként.

Komolyan megkérdezte? Most tényleg, mit vár mit mondok? "Persze, tök mindennapos hogy egy ilyen ajándékkosarat mint én seggbelőnek!" Még csak azt sem hiszem hogy előttem bárkivel történt már ilyen...