Rabod vagyok, vagy még sem?

1. rész

Egy átlagos napnak indult, anya koktél ruhában sürgette a dolgozókat, hogy villás reggelit készítsenek. Apa a nyakkendőjét igazította, Patrick pedig Alexanderrel beszélt telefonon. Nagyon felnéz rá, valami idióta késztetésből kifolyólag. Velem ellentétben, ugyanis én rühellem. Az a vadász tekintete, mintha lesne, és várná mikor lőjön, hogy aztán elkapjon, mint egy prédát. Ez régóta így megy. De nem tettem sosem szóvá, és más sem. Ahogy az havonta szokás, Harold és Alexander is betoppant a szombati reggelire. Ahogy beléptek, már is érezhető volt a fennsőbbség érzetük, az egoizmusuk és az undorítóan magabiztos kisugárzásuk. Helen elvette az öltönyüket és ment is. Azt hiszem fél tőlük valamiért. Apa és anya egyből felálltak, Patrick pedig Alexanderhoz futott.
-Alex! Szia! Láttad amit küldtem? Ugye milyen szép járgány?
-Igen, kis krapek. Nem rossz.- kócolta össze öklével a haját.
Nevetős mosolya egyből vigyorrá változott, amint lenézett rám.
-Clara!-bólintott.
-Alexander!-bólintottam vissza.
-Már öt éve mondom neked, hogy hívj Alexnak, de sosem hallgatsz rám!-nevetett fel, bár komolyságát tartotta.
Van ez a bizonyos maffiózó külseje, és amellett modorra is olyan, némi cinikus megjegyzésekkel vegyítve.
-Oh Alexander!-puszilgatta meg anyám.
-Elis! Hogy van?-kérdezte mosolyogva.
-Mesésen. Miért nem ülünk le mind?-intett nekünk.
Leültünk mind. Apa és Herold nagyon elbeszélgettek az üzletről, anya csatlakozott hozzájuk. Az asztal felállás a következő volt, mint mindig: Patrick középen az egyszemélyes széken, vele szemben Herold úr, az egyik páros szélen apa és én, a másikon anya és Alexander, velem szemben.
-Mondd csak Clara, hogy megy az egyetem?-kérdezte szemezve.
-Nagyszerűen.-feleltem kissé szemforgatva.
-Ne forgasdd a szemed! Tudod, hogy utálom!-ivott bele a borába.
-Ettől valahogy jobban esik.-néztem rá szugerálva.
Egy ideig csak hunyorítva figyelt, majd elmosolyodott.
-Tüzes. Ez tetszik.-dőlt hátra.
Anyám nagyon figyelt és mosolyogva sandított felénk. Annyira utálom mikor így néz. Mintha arra várna, hogy ez a szemét és én összejöjjünk csak, hogy még több pénze legyen a luxus magángépre.
-Annyira helyesek a gyerekeink, nem igaz?-mondta pénzéhesen boldog tekintettel az anyám.
-De igen Elis, nagyon illenek.-adta alá a lovat Herold úr.
Apám látta rajtam a feszültséget és köhintve megszólalt.
-Patrick fiam, gyere ide! Mutasd meg milyen autót vettem neked!-biccentett apa.
Köszönöm apa...
Patrick odament és megmutatta telefonon, amit megdícsértek és erről beszélgettek ismét így szülők közt, plussz Patrick.
-Clara édesem mutasd meg addig Alexnek a festményed! Ezt látnod kell kedvesem!-nézett az előbb enlített férfira.
Istenem, sosem adja fel...
-Hát persze anyu.-mosolyogtam, bár nem őszintén.
Nem ronthattam el az idillt, amit évek alatt felépítettek, ezt gondosan belém nevelték. Alexanderhez és Heroldhoz kedvesnek kell lennünk. Ez szabály. Felmentünk a lépcsőn és tartózkodóan bevezettem a szobámba.
-Gyönyörűen nézel ki!-csukta be az ajtót.
-Köszönöm.-igazítottam meg a pántom.-Ez az.-nyújtottam át a festményem.
Egy lány volt rajta, aki félig sír, félig mosolyog.
-Kissé morbid.-nevetett fel cinikusan.
Persze hogy ezt gondolja. Nem is értheti, hogy ez többet rejt, és, hogy az a lány én vagyok...
-Ne kritizálj!-mondtam letámadva, de csak gyermetegen, nem idegesen.
-Csak vicceltem. Az egész olyan szűrreális. Nagyon tetszik.-bólintott.
És előtört az okoskodó éne. Mindent megtesz, hogy bevágódjon.
-Hát, valamivel el kell ütnöm az időt még itthon vagyok.-tettem karba a kezem.
-Mondd csak, lenne kedved elütni velem az időt úgy este nyolc tájékán a Saint Marksban?-kérdezte egy fél mosollyal.
-Az az étterem túl nívós. Nem az én világom.-szabadkoztam.
-Ugyan, olasz Cabrioval jársz és egy luxus villában élsz. A te világod kincsem.-közelített.
-Nem. Ez a szüleim világa. Ha most megbocsájtasz, bizonyára várnak.-léptem el mellőle, kinyitva az ajtót.
-Megyek veled.-szedte össze magát és kinyitotta nekem az ajtóm.
Hát persze, sosem mutatná ki csalódottságát. Szerencsétlenségére, én mindig észre veszem. Visszamentünk az asztalhoz és leültünk.
-Áhh kedveseim, jó hírünk van.-mondta anyám mosolyogva.
-Mi lenne az?-fordultam felé egy műmosollyal, számítva a legrosszabbra.
-Mivel holnap lesz a cég évfordulója elhívunk titeket is a partira. Hát nem nagyszerű?-tapsikolt.
-De igen.-vigyorodtam el hamiskásan.
-Remélem nem gond, de mivel mindenki párba megy és mindketten szinglik vagytok egy párként írtunk fel titeket.-mosolygott.
-Nem dehogy. Ez remek hír.-vigyorgott Alexander.
Ám az én arcom inkább olyan volt, mintha halálhírt kaptam volna.
-Kicsim, elhívhatnád a barátaid. Mondjuk Anniet és Willt.-segített ki apa.
-Persze. Majd felhívom őket.-mosolyogtam rá őszintén.
-Willt?-nevetett fel cinikusan Alexander.
-Igen, még mindig jó barátom.-bólintottam.
-Hmm. Én úgy emlémszem rá mint aki homokot zabált és az orrát túrta.-hümmögött rosszindulatúan.
A többiek felnevettek.
Mivel egy suliba jártunk, persze, hogy így emlékszik rá, bár középsuliban is ismerte, ezt mindössze bunkóságból mondta. Mindig is idősebb volt két évvel, de sosem szállt le rólunk.
-Annak már vagy 10 éve. Most ő is egyetemre jár, mint én.
-Ráadásul ugyanarra. Mindig Willel jár órákra, együtt tanulnak, sőt még moziba is járnak.-szólt közbe a kotnyeles kisöcsém.
-Patrick!-szólt rá halkan anyám.
-Csak ugyan?-mosolygott Alexander, bár szemében már láttam, mintha megakart volna fojtani.
-Oh igen, de olyan cukik együtt. Folyton együtt alszanak meg ilyenek.
-Patrick drágám!-kiabált rá anyám indulatosan, majd visszafogva magát folytatta-Azt hiszem mutatok neked valamit, rendben?-folytatta a műmosolyával és felállt az asztaltól.
Elmentek, négyen maradtunk. Harold megszólalt.
-Ez a Will fiú ezek szerint a barátod?
-Nem olyan értelemben, csak barátok vagyunk.-mondtam belekortyolva az italomba. Kezdett frusztrálni a tény, hogy épp a magánéletem az asztali téma.
-Értem. Hé, miért nem szívunk el egy szivart? Most jött meg Portugáliából az új csomag, drága de jó féle.-kacsintott Harold apámra és felálltak.
-Hát hogyne, menjünk.-mosolygott, bár láttam rajta, nem szívesen hagyott ott Alexanderrel.
-Szóval...Együtt alszotok?-kérdezte összetéve tenyerét az asztalon, közelebb hajolva.
-Néha itt alszik...Elvégre nem aludhat a díványon.-mentegetőztem.
De csak is apám miatt, nem tudtam volna elviselni ha miattam nincs állása.
-Igen, ezért van három vendégszobátok is.-mosolygott idegesen.
-Ömm, na és mi újság Dianaval?-tereltem.
-Megmondtam neki, hogy hagyjon békén.-nézett a szemembe szugerálva.
-Miért? Azt hittem kedveled.
-Kedvelem mint egy csinos kis kurvát, de nem jönnék vele össze, soha.
-Nagy kár, pedig normális lány.-próbáltam rátukmálni.
Diana szerelmes volt mindig is Alexanderbe, bár köztudottan sosem volt kölcsönös.
-Sosem fog felérni hozzád, Clara!-vágta rá elkomolyodva.
-Nem is kell, ugyanis mi nem vagyunk együtt.-mondtam letablózva.
-Egyszer még az enyém leszel Clara, az enyém.-hágta át a köztünk lévő távolságot és az asztal fölött hevesen magához húzott.
-Őrült vagy.-húztam ki a kezem.