Rabod vagyok, vagy még sem?

4. rész

Hétvége. Ez az az alkalom, amikor nem kell korán kelnem, vagy egyetemre járnom, nem kell megfelelnem mások elvárásainak és lazábbra foghatom. Ma később keltem. Sokkal később. Délután egy óra fele keltem. Elrendeztem magam és lesétáltam a nappaliba. Anyám ideges pillantást vetett rám.
-Mi a reggeli?-kérdeztem ásítva.
-Már az ebédnél tartunk...A reggelit sikerült kihagynod.-nézett megvetően.
Hogy mit is mondtam? Nem kell az elvárasoknak megfelelnem? Én naív...
-Ne haragudj, csak tudod, egész héten egyetemre járok, négy órákat tanulok, a kis rendezvényeitekre járok, ja és nem mellesleg tegnap kiderült, hogy vége az életemnek, ugyanis a szüleim problémáját is nekem kell megoldanom. Szóval bocsáss meg anya, ha ma nem időben keltem a villás reggelidhez, hiszen olyan könnyű az életem.-tört ki belőlem minden teher egyszerre.
Anyám rezzenestelen arccal hallgatott végig.
-Befejezted a hisztit?-kérdezte ridegen.
-Elmentem.-ráztam meg a fejem hitetlenkedve és az ajtó felé vettem az irányt.
-Hova mész?-kiáltott utánam.
-Jól bebaszok és idegen faszikkal fogok smárolni.-kiáltottam már kilépve az ajtón.
Szívesen megnéztem volna az arckifejezését. De így is jót nevettem magamon.

Willhez mentem. Ő kollégiumban lakik. Nem igazán szeretek ott lenni, de jobb, mint itthon. Amint odaértem és benyitottam az várt, amire számítottam.
Bill Sashaval smárol, Nate videójátékozik, Phil sörpongozik pár idegen ürgével, Will pedig tanul. Az utóbbit nem értem hogyan.
-Szia te stréber.-jöttem be mosolyogva.
-Mizu te kis ribi?-nevetett fel.
-Menjünk el innen.-húztam karját.
-Tanulnom kell.-nyafogott.
-Gyere már. Rá ér.
-Öhh, emelt fokú matek óráim vannak. Nem ér rá.
-Nem is értem miért ide jöttél. Naa. Légyszi.-kérleltem boci szemekkel.
Árgus szemekkel nézett rám, majd nagyot sóhajtott.
-Ahh, na jó. De ha miattad megbukok fizeted a luxus kéróm.-kelt fel.
-Megegyeztünk.-nevettem fel.
Lementünk a koli elé, ahol egy gyönyörű park van. Leültünk egy padra és beszélgetni kezdtünk.
-Hiányozni fognak az ilyen pillanatok.
-A milyenek?
-Mikor folyton nyaggatsz és veled lehetek.-nevetett fel.
-Miért mondod most ezt?
-Az a baj, hogy...Elköltözöm, Clara.
-Hogy mi? És erről még is mikor akartál szólni?
-Suliban akartam. De már nem bírom tovább.
Feldolgozva magamban a hírt, nagyot nyelve folytattam.
-Mégis hova mész? És miért?
-Newyorkba. Vissza a szüleimhez. Úgy döntöttem halasztok egy szemesztert. Egy évig ott dolgozom majd apám cégénél. Különben is már nagyon várnak haza.
-És velem mi lesz?-néztem rá szomorúan.
-Nem vesztesz el te bolond. Ugyanúgy beszélni fogunk minden nap.
-Az nem ugyanaz...-néztem le.
-Kérlek ne légy szomorú. Csak egy év.
-Egy év nélküled Will...-könnyeztem be-Olyan mint egy évtized.
-Clara...-fogta meg a kezem.
Kihúztam onnan kezeim és felálltam.
-Én sosem tudnálak magadra hagyni.-hagytam ott.
-Clara, ne menj már el!-kiáltott utánam.
Elszaladtam. Beültem a kocsimba és átmentem Anniehez. Az ajtóban várt. Könnyes szemekkel egyből átöleltem őt. Nem kérdezett, csak visszaölelt.

-Szóval elköltözik?-kérdezte szomorúan.
-Igen. Egy évig nem fogom látni. Én nem bírom ki nélküle.
-Mondd csak még is mióta?
-Mit mióta?-szipogtam.
-Mióta vagy belé szerelmes?-kérdezte egy fél mosollyal.
-Ez ilyen egyértelmű?
-Kicsim, középsuli óta barátnők vagyunk.
-Annie, ne hagyd, hogy elmenjen.-bújtam ölelésébe.
-Mindketten szeretjük őt. De Isten más utat szánt neki. Tiszteletben kell tartanod a döntéseit.
-Tudom...-szipogtam-Bocs, hogy olyan szenya voltam veled.
-Ugyan-mosolygott rám-Nem tudnék rád haragudni.

Nagyon szeretem Anniet. Ekkor döbbentem rá milyen jó barátnőm. Forró csokit ittunk és megnéztük a Bajos Csajokat. Már kismilliószor láttuk, de akkor is örök kedvenc. Miután jól kilelkiztük magunkat haza mentem.

Beléptem az ajtón. Ami a nappaliban fogadott undort keltett bennem. Harold és Alexander ült a családom körében.
-Áhh, Clara. Megjöttél. Gyere, csatlakozz hozzánk, kérlek.-invitált anya az asztalhoz.
-Elis, beszélhetnék a lányával négyszemközt?-kelt fel Alexander.
-Hát hogyne.-bólintott anyám pajkosan-Clara bizonyára szívesen behív téged a szobájába.
Nem volt kedvem vitatkozni.
-Hát persze.-vettem fel az álarcom.
Alexander diadalittasan mosolygott. Felmentünk az emeletre. Beengedtem a szobába és becsuktam az ajtót.
-Na, már házhoz jössz?-tettem karba kezeim mellkasom előtt.
-Hmm..Mindig is imádtam a humorod, de ezúttal kissé téves információid vannak.
-Ezt meg hogy érted?
-A ház az enyém. Megvettem. Vagy anyád talán nem számolt be róla?
-Hogy mi? Nem. Egy szóval sem mondta. Hogy tehetted?
-Életem, a feleségem leszel, egy házban fogunk élni. Az enyémben. Ezért megvettem ezt.-mosolygott.
-Csak leszek...Anyuékkal mi lesz? Nem teheted ki őket!
-Ne aggódj emiatt! Ők is maradhatnak. Csak nem szólhatnak bele az életünkbe.-biccentett.
-Te nem vagy normális!-löktem mellkason-Nem akarok hozzád menni! Nem akarok veled élni! Gyűlöllek!-kiabáltam vele.
-Css! Még a végén meghallják oda lent. Vagy azt akarod, hogy holnapra már mind hajléktalanok legyetek?-kapta el a csuklóm dühösen.
Egy pillanatra megrezzentem.
-Nem...-néztem lefele.
-Látod. Akkor viselkedj és tartsd magad a megbeszéltekhez! Világos?-hajtotta fel állam.
-Attól még gyűlöllek.-néztem a szemébe.
Gyilkos pillantást vetett rám. Hírtelen megfogta a derekam és magához szorítva beszélt.
-A férjed leszek. Úgyhogy szeretned kell. Életünk végéig. Értetted?-forrongott a dühtől.
Nagyon fájt szorítása. Feszengtem karjai közt. Próbáltam lehámozni kezeit csípőmről.
-Eressz el te szemét!-kiabáltam.
-Jól jegyezz meg valamit! Tőlem függ a családod élete. És a tiéd is. Ne akarj a gyilkosukká válni.-szorított jobban.
-Engedj már el!-könnyeztem be.
Végig nézett rajtam, majd elengedett.
-Ne haragudj. Nagyon fájt?-kérdezte hírtelen.
-Tűnj el!-léptem hátrébb már sírva.
-Sajnálom, én...Én...-jött közelebb.
-Ne nyúlj hozzám soha többé!
-Clara...-közeledett.
Én csak hátráltam. A falnak ütköztem.
Ő pedig beért. Végig nézett rajtam, majd végig simította a mellkasom a mutató ujjával.
-Né..érj..hozzám!-hunytam le szemeim.
-Kérlek ne gyűlölj...Minden vágyam, hogy te is viszont szeress.-simult hozzám teljesen.
-Alexander...Ne!-tettem kezeim mellkasára taszítva őt.
-Szeretlek Clara. Mindennél jobban. Akarlak téged. Vágyom rád.-súgta a fülembe.
-Fejezd be! Én nem tudok rád úgy nézni.
Rátette egyik kezét a nyakanra. A másikkal a derekamat fogta.
-Majd fogsz. Édesem.-súgta a fülembe, majd arcon csókolt.
Nehezen tűrtem érintését. Elengedett és kiment a szobából.
Minden porcikámmal gyűlöltem őt...