Novellák, One-Shot-ok

1.

Belló! Íme az első novella a könyvben. A magyar mlb amino fanficbingo versenyére készült, néhány másikkal együtt, amiket majd szintén kirakok ide. Így visszaolvasva elég bénának tűnik számomra, de azért remélem nektek tetszik!^^

~ ~ ~ ~ ♢♢♢ ~ ~ ~ ~

A szikrázó azúrkék égbolt szinte összeért a tenger végtelenségével, erős kontrasztot alkotva tengerpart aranyló homokjával. Ahogy a napsugarak Adrien arcára vetültek, lehunyta a szemét, és hallgatta, ahogy a hullámok a partot nyaldossák.

Amíg egy éles hang bele nem zavart az idillbe.

-- Adri édes! Mit csinálsz te itt egyedül?

Ez Chloé volt. Gyerekkoruk óta barátok voltak a fiúval. Legalább is... azt hiszem, gondolta Adrien. Már ha ilyen a barátság.

A szőke lány az ölébe vetette magát, és átölelte a nyakát. Ez igen gyakori szokása volt, és ilyenkor a modellsrácnak mindig fura, hányingerszerű érzése támadt. Kedvelte Chloét, de azért nem ennyire.

-- Figyu, arra gondoltunk Sabrinával meg a többi lúzerrel, hogy röplabdáznánk egyet. Persze biztos tök uncsi lesz, de ha te is jössz, akkor már nem annyira -- kérlelte Adrient a lány, és hozzá is bújt a végén. Neki viszont semmi kedve nem volt az egészhez.

-- Inkább úsznék egyet -- felelte, mire a kék szemű egy kissé elhúzta a száját, de aztán mosolyt erőltetve az arcára helyeselni kezdett.

-- Igazad van, mint mindig, Adrien drágám. Milyen romantikus is lenne egy késő esti úszás kettesben...

-- Egyedül gondoltam.

Chloé már válaszra nyitotta a száját, mikor egyszer csak csobbanás hallatszott, amire mindketten odakapták a fejüket. Valamelyik barátjuk beleejtette Chloé méregdrága ruháit (a cipő és a táska csobbant) a vízbe, mire az tajtékzó dühvel pattant fel és indult meg a szerencsétlen felé. Adrien ezt kihasználva beleereszkedett a vízbe, és elmerülve hagyta, hogy a feje felett összecsapjanak a hullámok.

Amióta az eszét tudta, imádta a vizet. Ráadásul mivel gazdag családból származott, és mert Franciaországnak van tenger- (sőt, óceán-) partja, elég hamar meg is tanult úszni. Lassan kifújta a levegőt az orrán. A buborékok csiklandozták az arcát. A szemét is megpróbálta kinyitni, bár a sós víz nagyon marta. Csak a koszos, zöldes-kékes vizet látta mindenfelé. Felrúgta magát a felszínre, hogy lélegezhessen, és mikor felért, meglepő látvány tárult a szeme elé.

Az egyik sziklán egy nagyon furcsa, piros alapon fekete pöttyös úszódresszben üldögélt valaki. Sőt, nem csupán valaki: egy lány, aki látszatra egyidős lehetett Adriennel. Fekete haja félig vizesen omlott a vállára, nyakában gyöngynyaklánc csillogott. A fiú nesztelenül közelebb siklott hozzá. Az illető észre sem vette, csak behunyt szemmel élvezte a napsütést, mint pár perccel ezelőtt történetünk hőse is.

Ahogy a modellsrác egyre közelebb ért a titokzatos ismeretlenhez, egy meghökkentő felfedezést tett, amit először még saját magának sem akart elhinni: az érdekes fürdőruha alakja leginkább egy uszonyra hasonlított, sőt. Pikkelyek borították.

-- Egy sellő -- kerekedett el az a két gyönyörű fűzöld szeme. Ezt a kijelentést a lány is meghallotta, melyre ijedten felkiáltott, és hangos csobbanással eltűnt a szőke srác szeme elől.

Adrien csendben szitkozódott a saját hülyesége miatt, majd felkapaszkodott a sziklára, ahol eddig a hableány ült. Ahogy szétnézett, hirtelen tudatosult benne, hogy nem is látja sem a strandot, sem a barátait.

Elveszett.

...

-- Ezt nem hiszem el! Meglátott! Meglátott egy ember! Méghozzá Ő!

Marinette, az a bizonyos sellő, akinek szépsége a mélység felé vonzotta Adrient, most épp Tikkinek, a foltos guppinak (amúgy fogalmam sincs, van-e ilyen állat :D *Szerk.*) és egyben legjobb barátnőjének magyarázott Róla. A fiúról, akit már napok óta figyelt a vízből. Arany fürtjeit, zöld lángokként izzó szemeit, és... igen! A kockahasát. Minden pillanatban, amikor eszébe jutott, az arca a pikkelyeinél is vörösebb árnyalatot öltöttek, a kezei remegni kezdtek, és sosem hallotta meg, amit mondtak neki. De a vízi varázslények első számú szabálya, hogy az emberek nem tudhatnak a létezésükről, ő pedig a mai napon addig feszítette a húrt, amíg végül elpattant.

-- Ne aggódj Marinette, ha egy ember egyszer meglát, még nem a világ vége. Nem valószínű, hogy hinni fognak neki -- próbálta megnyugtatni Tikki.

Marinette sóhajtott, aminek nyomán apró buborékok szálltak fel a víz tetejére.

-- Biztos vagy benne? -- pillantott fel a kis halra bűnbánóan. -- Akkor viszont nem kockáztathatok többet. Soha többé nem láthatom Őt.

Egyszer csak azonban valami szemet szúrt a sellőlánynak Tikki feje mellett. Aztán elállt a lélegzete.

-- Ez az a fiú -- mondta ki Tikki az igazságot, ahogy hirtelen megfordult. Ugyanis nem sokkal azután, hogy a fekete hajú hableány elhagyta a sziklát, Adrien a hőségtől és szomjúságtól beleájult a vízbe.

A lány egy percig sem habozott. Olyan gyorsan indult meg szívszerelme felé, ahogy csak tudott, majd az utolsó pillanatban, mielőtt a modellfiú megfulladt volna, kibukkantak a felszínen.

...

Mire Marinette kiért a homokos partra, már bealkonyodott, mert a lány gyakran megállt, s közben arra is ügyelnie kellett, hogy az emberek ne vegyék észre, vagy legalább is ne nézzék többnek egy egyszerű fürdőzőnél. A szőke hajú csak akkor tért magához, amikor kiértek a vízből. A hableány megijedt, hogy ismét észreveszi, és egy fejessel a hullámok közé vetette magát.

A modellfiú arra eszmélt fel, hogy a különös sellőlány éjfekete haja vége az arcát csiklandozza. Egy pillanatra még arra is megesküdött volna, hogy maga fölött az ő zafírkék szempárját látja, apró szeplőkkel tarkított arca közepén. Majd pislogott párat, s mire felült, a jelenés már tovatűnt.

Napszúrást kaphattam, gondolta. Nyilván a sellő nem is volt igazi sellő, sőt, talán soha nem is létezett. Pedig olyan... gyönyörű volt! Bárcsak igazi lett volna!

Végignézett a horizonton. A nap egyenlőre még épp csak annyira ment  le, hogy a partról nézve úgy tűnt, mintha égi arany folyna bele az óceánba. A felhők vörös színéről a hableány piros-fekete pöttyös uszonya jutott eszébe. Hátranyújtotta a karjait, majd mikor rátámaszkodott, valami aprót és keményet érzett a tenyere alatt.

Feljajdult, aztán odanézett, és eltátotta a száját. A titokzatos sellő gyöngynyaklánca volt az, két oldalt egy-egy piros és fekete, apró gyönggyel, középen pedig egy tengerkék medállal.

Épp olyan, mint a szeme kékje.