Novellák, One-Shot-ok

3.

Egy kis teaser-szerű novella az "Éjjeli őrszem" munkacímen készülő OC fanficemhez... Egyébként kinek hogy telik a nyár?^^

Ja, ami a borító versenyt illeti, azt hiszem, inkább hagyom a fenébe, mert csak egy ember jelentkezett... na mindegy, én is tudok borítót szerkeszteni :D Nyah, jó olvasást bogárkáim!

- Jó neked, hogy sosem vagy késésben - jegyezte meg anya szórakozottan. Való igaz, vele ellentétben nekem sosem azzal volt gondom, hogy ne érkezzek későn valahová. Ellenkezőleg: sohasem bírtam uralkodni a lelkesedésemen, és gyakran fél, sőt egy, esetleg két órával a megbeszélt időpont előtt értem a helyszínre.

- Jó, jó, csak ne szálljunk el magunktól. Még elkéshetek, ami a gimi első napján biztos nem lenne jó pont Mendelejev tanárnő szemében - akadékoskodtam szokás szerint. Hiszen más sem hiányzik ilyenkor, mint hogy ,,még rengeteg időm van" ürüggyel annyira elengedjem magam, hogy a végén átessek a ló túlsó felére, és mégis késve érkezzek meg oda ahová mennék. Jelen esetben az iskolába.

Anya csak elnevette magát, de persze nevetésébe egy csepp rosszindulat sem költözött. Igazából nem hibáztatom érte. Megint túlreagáltam a dolgokat, mint általában.

Mivel nem bírom a várakozást, pár perc alatt kapkodva összekészülődtem, majd rohantam is ki az ajtón, a rolleremmel pedig seperc alatt az iskolához értem. És mert valóban korán érkeztem, gondoltam, körbenézek a suli körül, hátha találkozok valakivel.

Nem is kellett csalódnom.

Az út túloldalán egy barna, japán kontyba kötött hajú lány állt. Lelkes mosollyal nézett körbe, mintha elképzelni sem tudna nagyobb örömöt annál, hogy azon a járdaszigeten ácsoroghat. Bordó kardigánja alatt színes, festékfoltos pólót viselt, karján pedig több tucat gumi- és egyéb anyagokból készült (szintén színes) karkötőt. Arra várt, hogy a lámpa zöldre váltson, majd mikor ez megtörtént, át is sétált a zebrán. Azonban volt valami furcsa hosszú lépteiben. Csak akkor jöttem rá, mi nem tetszett benne, amikor átért az úttesten.

- Miért csak a csíkokra lépsz? - kérdeztem, amikor mellém ért. Láthatóan ő is az iskola felé tartott.

Meglepődve állt meg mellettem, gondolom, nem hitte, hogy csak úgy megszólítja egy idegen. Innen nézve az arca is festékesnek látszott. Aztán csak legyintett.

- Amolyan berögződés. Vagy babona. Nézőpont kérdése - felelte. Furcsa, épphogy észrevehető akcentusa volt, talán angol, de ezt nem tudtam megállapítani. - Szóval - nézett csillogó szemekkel az előttünk magasodó épületre, és gondolom ha már úgy is megszólították, beszélni kezdett. - , ez lenne a híres Dupont gimnázium? Sokat hallottam róla.

- Tényleg? Mégis kitől? - csodálkoztam. Nem hittem volna, hogy bárki is tud a Dupont-ról, aki nem ide jár.

- Apámtól. Annak idején ez volt az ő sulija. Többek között ezért döntöttek úgy a szüleim, hogy ide költözünk. És ÚÚRISTEN, Párizs annyira gyönyörű...! Rengeteg városba laktam már életemben, de eddig ez viszi a pálmát. Te mióta élsz itt? Te is ebbe az iskolába jársz?

Meglepett a lelkesedése, de meg tudtam érteni. Imádom a szülővárosom.

- Ahogy mondod - válaszoltam meg a kérdését. - Sőt, azt hiszem...

De a lány már nem tudhatta meg, mit is hiszek tulajonképpen, mert ekkor valaki félbeszakított.

- Emma Agreste, frissen, kipihenten és túl korán, mint mindig - hallottam egy idegesítően ismerős hangot a hátam mögül. Megfordulva a legjobb barátommal, Léo Lahiffe-el találtam magam szembe.