Novellák, One-Shot-ok

Sanders Sides: Álomrandi (Prinxiety)

A segítséget a becenevekkel nagyon köszönöm JustReading54- nek, nagyon tehetséges író és artist, mindenképpen nézzetek rá a profiljára! (neki is van Prinxiety könyve, és nagyon alulértékelt, just sayin).

(Igen, lusta vagyok átfogalmazni a megköszönést.)

Virgil ma este sem tudott aludni. Az éjszakái valójában azóta borzalmasak voltak, amióta az eszét tudta: rémálmok, véletlenszerű pánikrohamok, a folyamatos szorongásról (kac-kac) nem is beszélve. Az utóbbi pár napban azonban ezek helyét egy különös, új érzés vette át, ami viszont ugyanúgy ébren tartotta.

Egy ismeretlenül is ismerős, kellemetlenül is kellemes érzés. Hirtelen jön, egyik percről a másikra jelenik meg, mégis olyan, mintha mindig is benne élt volna. Mint mikor egy néma énekesmadár hirtelen megtalálja a hangját. Olyan, akár egy forró léggömb az ember mellkasában, ami szinte a felhők fölé emeli.

Csakhogy Virgil utálta a magasságot. És utálta ezt a furcsa érzést is. Utálta, mert tele volt ellentmondással, és olyan váratlanul telepedett rá az elméjére, a lelkére, hogy szinte felforgatta a mindennapjait. Képtelen volt szabadulni tőle, akárhogy próbált, akárhogy tagadta, és ez halálra rémisztette. Na, nem mintha a félelem újdonság lett volna számára, ám ez teljesen másnak bizonyult. Ezúttal az érzelmeitől félt. Az érzelmeitől, és annak körülményeiről.

Az igazsághoz ugyanis hozzátartozik, hogy éjszakánként mindenféle gondolatok törtek rá ezekkel az érzelmekkel együtt, egy bizonyos valakivel a főszerepben. Mert Virgil hallott már a szerelemről. Basszus, át is élte, de még mennyire, hogy átélte. Thomas szorongásának megtestesüléseként ott volt minden egyes alkalommal, mikor Thomas egy aranyos sráccal beszélgetett, vagy mikor el akart hívni valakit egy randira. Virgilnek azonban a szerelemből csak az idegesség és a kétségek jutottak, a valódi szerelmet, mindent, ami jó ebben az egészben, Patton és Roman kapta meg.

Roman... ahogy az ágyában fekve, a repedésekkel és pókhálókkal teli plafont bámulta, és a fejében folyamatosan pörögtek az emlékképek mindarról, ami aznap (vagy igazából bármikor) történt kettejük között, akár egy rossz romantikus vígjáték képkockái, akaratlanul is mély, ábrándos sóhajt hallatott. Még mindig nem tudta elhinni, hogy képes volt belezúgni ebbe a beképzelt idiótába. Néha szó szerint nem bírta elhinni: ők csak egyetlen egy, létező ember személyiségének különböző aspektusait megtestesítő karakterek, mégis hogyan lehetnének érzelmeik egymás iránt? Mégis hogyan érezhet ő, "Szorongás", bármennyivel többet a félelemnél? Lehetséges mindez egyáltalán? Vagy az egészet csak beképzeli magának?

Ahogy viszont folytatódott az ő személyes Rómeó és Júliája a fejében és érezte, ahogy egy mosoly kúszik diszkréten az arcára, már magának is képtelen volt tagadni: beleszeretett a hercegbe. Hiszen mégis mi a szerelem, ha nem ez?

Ez a felismerés persze az aggodalmait korántsem csillapította. Gyakorlatilag vigyázzban fekve, tágra nyílt szemekkel fürkészte a repedéseket, miközben ujjaival idegesen dobolt az ágyán maga mellett.

Egy idő után aztán nem bírta tovább. Gondolta, talán ha átmozgatja a tagjait, az segít ezen az egészen, és egyébként is szomjas volt, úgyhogy a konyha felé vette az irányt.

Késő éjszaka lehetett már, és szerelmes ábrándok ide vagy oda, fáradtnak igenis fáradt volt. Bármilyen szűknek is tűnt néha Thomas agya, ilyen körülmények között még talán Logan is eltévedt volna, arról nem is beszélve, hogy Virgil a többiekhez képest még viszonylag új volt ezen a környéken.

Ahogy egy ismeretlen folyosóra ért,  hirtelen felfigyelt egy ajtóra, ami mögül különös fény szűrődött ki. Kíváncsian közelebb lépett, és ekkor már hangokat is hallott. Valamiféle kellemes, vidám zenét, és nevetést... Roman nevetését.