Angyalt szárnyáról

3.

Mind a ketten a mélységbe csapódtunk, amely hideg volt és még a dobozoktól is keményebb. Valamilyen módon sikeresen a fiú alá keveredtem és megmentettem az ütközéstől. Kezeimmel erősen magamhoz öleltem és szárnyaimmal takartam be gyönge testét, amely remegni kezdett.

- Miért? Miért nem haltam meg?! – kezdte el motyogni, majd erőteljesebben felkiáltott. – Miért?

Jobbnak láttam, ha eltűnök onnan, ezért nagy nehezen kikecmeregtem alóla, testét pedig az enyém által fúrt lyukba rejtettem. Gondoltam, hogy izmos a testem és erős, de hogy ennyire? Egy lyukat ejtettem a bolygóba? Azt hiszem jobb, ha eltűnök. Az arkangyalok, ha megtudják mit tettem az általuk olyan nagy becsben tartott bolygóval, talán megfosztanak szárnyaimtól.

- Ki vagy te? – ordított utánam az ember és egyik kezét felém nyújtotta. – Fekete a szárnyad. Miért ment meg az ördög a haláltól? Én, Lee Felix még a poklot sem érdemlem meg?

Továbbra sem válaszoltam, csak tettem néhány szárnycsapást az ég felé. Talán már lesz esélyem átkelni a kapun, elég időt töltöttem a Földön.

Pechemre pont akkor értem vissza, amikor a harcosok őrjáratoztak.
- Ördög, most velünk jössz! Látni szeretnének – felelte az egyikük és megragadta megkeményedett, izmos karomat. Fáradt voltam, nem könnyű a mennyig felrepülni.
- De legalább akkor a hátatokon, vagy az öletekben vigyetek – nyafogtam tehetetlenül. Tudtam, hogy merre tartunk és még ahhoz sem volt erőm, hogy megijedjek.

Átráncigáltak legalább harminc tömény, vastag felhőn, egészen az arkangyalok kastélyáig. A hatalmas aranyozott kapu előtt állva mély levegőt vettem és egy pillanatra hátra fordultam, hogy megnézzem a szárnyamat. Talán utoljára láthattam ekkorának, mert ismét tépést kapok.

- Lucifer! – pattant fel trónjáról a legfőbb angyal. Tettére több angyal ugyanúgy tett, akik hozzá hasonlóan addig ülve figyeltek. Végignéztem minden tollpárnáson és furcsállottam, hogy őrangyalokat is láttam. – Miért nem bírsz végre a jól megérdemelt helyeden maradni? Te is tudod nem egy átlagos botlásod volt.
Visszavezettem szemeimet a gyönyörű hófehér szárnnyal megáldott angyalra. Közel sem csillogott olyan szépen, mint az enyém még akkoriban, mikor egy voltam az arkangyalok közül.

- Feleslegesen villogtatod a szárnyad! Ugyanúgy megillet engem is ez a hely, mint bárki mást. Az Úr...
- Ne merd a szádra venni!
- Csak essünk már túl végre az újabb tépésen – forgattam meg szemeimet. A harcos angyalok ekkor eresztettek el és taszítottak közelebb az arkangyalhoz.
- Hiába tépjük a sötét szárnyaidat, felesleges. Úgyis visszajössz, talán jobb lenne, ha most helyben fosztanálak meg szabadságodtól! – intett kezével, mire a harcosok tuszkolni kezdtek a zárkák irányába.

- Állj! – repült mellém egy gyönyörű angyal, akit korábban még csak egyszer láthattam. Talán egy újabb őrangyal lehetett. Szárnyának méretét látva beigazolódott sejtésem. A legtöbb angyalt a szárnya határozza meg, ezért is villog mindenki azzal. Ha egyet kívánhattam volna, csak a szárnyamat kértem volna.
- Mit akarsz? – fordult felé az arkangyal, de mikor meglátta gyönyörű, elszántsággal teli apró arcát, megköszörülte torkát és újra kérdezett. – Mit szeretnél?
- Talán adhatnánk egy esélyt neki, hogy újra fehér szárnyai legyenek – csengett csodálatosan hangja akár a hárfa dallama.
- Ez nevetséges! – nevetett fel mély hangján az arkangyal.
- Mindenkinek jár egy második esély! – állt ki mellettem a fiatal hölgy angyal.
- Neki nem.
- Őrangyalok, ti hogyan vélekedtek? – fordult a hozzá hasonlókhoz, akik díjazták ötletét. – Én azt mondom, ha ez a bukott angyal, az Úr egykori kedvence, képes arra, hogy a legerősebb emberi érzést kiváltsa egy földi lélekből hagyjuk, hogy visszatérhessen a mennybe, hozzánk, ahová ténylegesen való. Hófehér, hatalmas, arkangyal szárnyakkal – tette hozzá és rám mosolygott.
- Hagyd, zsémbest nem lehet csak úgy meggyőzni – ragadtam meg apró, selymes kezeit.
- Mégis ki lenne képes ilyenre a fajtánkból? Ám, legyen! Küldjük le őt, szárnyak nélkül! Azonban, ha nem jár sikerrel, angyali öröklétéig zárkában fogja tengetni napjait! – emelte fel karját, amelybe a jobb oldalán ülő angyal egy díszes botot dobott. Az arkangyal a magasba emelte a botját és a hófehér talapzathoz ütötte. Út nyílt meg alattam és angyali dudák kezdtek harsogni.
- Szárnyaid helyére vezetőt kapsz! Vele értesítelek mindenről! Indulj ördög!

Szárnyak nélkül, halandóként a Földön? Ez csak valami rossz vicc lehet! Azonban, ha arra gondolok, hogy esélyem lehet visszakapni a szárnyaimat, elkap a mámor és vágyom arra, hogy végre nekivághassak ennek a lehetetlen kalandnak.

Egyet pislogtam és hideget éreztem meztelen tarkómon. A szemembe sütött a hatalmas égitest, amit muszáj voltam eltakarni szemeim elől. Kezeimet összetéve találtam, hasfalamon. Valami bizseregtette tenyereimet és mikor szétnyitottam, egy apró élőlény szállt fel belőle.
- Lepke.
Lepke? Az meg mi lehet?
- A szárnyaidat rejti.
Megpróbáltam elkapni.
- Add vissza a szárnyaimat lepke! – kiáltottam rá, de a magasba szállt és eltűnt. – Ne!
- Seo Changbin? – kérdezte valaki hátam mögül, ahonnan a többi hangot hallottam.
- Te ki vagy? – fordultam felé és megpillantottam egy hosszú hajkoronával megáldott, fehéres hajszínű férfit.
- Ó, a nevem Bang Chan – nyújtotta felém kezét és ekkor valami furcsa történt velem. Elkezdtem hallani és látni mindenféle dolgot. Zajos zakatolás, motyogás. A szél süvítése, valamint esőcseppek potyogtak monoton hangon alá.
- Ez meg mi volt? – kérdeztem.
- Üdv a Földön, Lucifer – felelte, én pedig mélyen szemeibe néztem.

Szárnyad helyére vezetőt kapsz – visszhangzott fejemben.