Angyalt szárnyáról

5.

Az emberek eléggé furcsa dolgokat tesznek. Van egy helyiség, tele hideg színekkel. Van egy óriás csésze, amelyből a kutya iszik, az emberek pedig ráülnek és közben valami villódzó tárgyat simogatnak, vagy újságot olvasnak. Chan a Ramen után futtában ment be ebbe a szobába és rengeteg ideig nem jött ki. Mikor pedig végzett, azt mondta, hogy „Huh, végre!''. Nem engedte, hogy bemenjek hozzá. Sőt, szabállyá tette, hogy ott csak egyesével lehetünk. A szobám olyan, mint egy odú. Egy fekvő alkalmatosság van, amit Chan ágynak hív, valamint egy hangokat kiadó doboz, amiben emberek ragadtak, az emberi nyelv Tvnek hívja. Kaptam egy szekrényt is, tele ruhákkal. A vezetőm a nyakamra kötötte, hogy minden nap cseréljem le magamon a cuccokat. Amiket levetettem, tegyem bele a kosárba és vigyem a mosógéphez. 

- Na, milyen? – kérdezte, miközben visszatértem a felfedező utamról és a számba vettem egy kis adag kaját. Elsőre nagyon fura volt ez az egész, hiszen mi nem szoktunk csak úgy enni, inni is csak akkor, ha új angyalok válnak arkangyallá. Chan a kezembe adott valamilyen evőeszközt is, amit sehogy sem tudtam megfogni, így a kezeimet használtam arra, hogy a számba tömjem az ételt, hiszen nagyon ízlett.
- Nagyon finom! – jeleztem a kaja elkészítőjének, miközben a számból potyogni kezdtek a morzsái.
- Egy asztalnál fontos, hogy előbb nyeld le az ételt és csak utána beszélj. Ha nagyon mondani akarsz valamit, akkor takard el a szádat az egyik kezeddel, így nem lesz olyan undorító.
- Értettem! – szóltam hangosan. – Chan! – szóltam hangosan, amikor ismét valami furcsát éreztem.
- Csak nem túl fűszeres lett? Még a WC használatát is meg kell tanítanom?
- Tessék?
- Nem a hasaddal van valami?
- A fejemben érzem és a szemeimet nem tudom nyitva tartani – nyúltam ujjaimmal a szememhez és megpróbáltam kifeszíteni szemhéjaimat.
- Hé! Ilyet ne csinálj! Azt hiszem, fáradt vagy. Akkor ideje aludnod!
- Az angyalok sosem alszanak – csóváltam a fejemet. – Mi csak pihenni szoktunk, ha elfárad a szárnyunk a sok repüléstől.
- De te most nem angyal vagy, hanem ember! Mosd meg a kezeidet, aztán nyomás aludni!
Mivel Chan egy pillanatra megmutatta a konyhában, hogyan mosott kezet, így leutánoztam. Hirtelen valamilyen éles hang zakatolt végig az egész házon, aztán még egy. Egyszerre csendültek, kiugrasztva belőlem szívemet. Ijedtemben az asztal alá bújtam, kezeimet pedig fülemre tapasztottam.
- Ez meg mégis mi? – kiáltottam, Channak szánva.
- Ez Jisung – válaszolta a villogó tárgyat nyomogatva. Az abbahagyta a borzalmas csengést, de még így is elviselhetetlen volt a másik, amely az ajtó felett szólt. – Jövök már! – szólt Chan.
- Oké! – válaszoltam és előbújtam a rejtekhelyem mögül.
- Ah! Nem neked mondtam – szólt vissza és kinyitotta az ajtót.
Azt gondoltam, hogy akkor valószínűleg Joeynak mondta, de nem. Egy ember lépett be a házba, hatalmas hanggal és vigyorral a képén.
- Szép jó estét, barátom! – kiáltotta el magát, én pedig úgy éreztem jobb, ha ismét elbújok.
- Már megmondtam ezerszer, hogy elég, ha a kapu csengőt megnyomod, nem kell telefonon is zaklatni.
- De legalább, így tudod, hogy én jövök, nem pedig más.
- Mi járatban vagy erre? – sóhajtott vezetőm, majd intett karjával egyenesen búvóhelyem felé.
Az ember közeledett felém, aztán leült a búvóhelyemre.
- Még mindig nem cserélted le a kanapét? – kérdezte, amire nem hallottam a választ. – Egyébként csak kérdezni akartam, hogy miért nem voltál ma suliban.
- Csak beköltöztettem valakit a házamba, aki nagyon fél tőled és ott kuksol mögötted.
- Hogy mi? – pattant fel a fiú és egyenesen rám nézett. – Áá!
- Áá – visszhangoztam.
- Az ördögbe! Te aztán jól rám ijesztettél!

Egy pillanatra dermedten néztem a fiúra, aki elnevette magát. Azt hittem máris lebuktam, amikor kiejtette a száján, hogy ördög.

Chan mellém lépett és megbökte a karomat, mire én reflexből elkaptam a kezét és szorongatni kezdtem. Valahogy megnyugtatóan hatott, hogy volt valami, amit szorongathattam.

- Most, hogy túl vagyunk ezen a sokkon, akár be is mutatkozhatnál – felelte az ember fiú. Fogalmam sincs, mit kellett volna mondanom, inkább csak a nevemet mondtam el.
- Seo Changbin vagyok – mutattam mutatóujjammal magamra és továbbra is szorongattam Chan maradék ujját, amit még nem szabadított ki szorításomból. Folyamatosan azon volt, hogy kiszabaduljon a tenyeremből, amely egyre csúszósabb lett.
- Én pedig Han Jisung. Még sosem láttalak Channal, hogyan ismertétek meg egymást? – lépett el a kanapétól, így tetőtől talpig végigmérhettük egymást.

Ismét egy kérdés, mégis mit válaszoljak erre? Míg én a pufi, aranyos arcát fixíroztam és gyenge, vékony testalkatát, addig ő meredten bámult a Chan és köztem összegubancolódott kezeinkre.
– Ó, inkább arra válaszoljatok, hogy mi van köztetek – húzogatta szemöldökét, aztán egy lendülettel odalépett hozzánk és megszorította az összefűzött ujjainkat. – Igazán szoros lehet a kapcsolatotok, ha így szorítjátok egymás kezét – merült el először az én, majd Chan szemeiben, a puffadt arcú Jisung.

Hirtelen azt éreztem, hogy a védelmi falam leomlott, mikor Chan egy mozdulattal elszakította az összeköttetést kettőnk között. Jisung pedig hátra tántorodott.
- Nincs közöttünk semmi, csak a hadaró mókus pofáddal megijesztetted! – kiáltott rá vezetőm, mire még levegőt venni is elfelejtettem.

- Ah, nem akartam! Én csak... csak tudni szerettem volna, hogy ki ez a fiú... - fordult először Chan felé, majd felém. – Ne haragudj, ha megijesztettelek, nem volt szándékos. Tudod Chan sosem beszél a magánéletéről, főleg nem arról, hogy kivel randizik – hajolt hozzám közel és alig hallhatóan motyogta el mondanivalóját. Természetesen felét sem értettem. Mi az a randi?

- Azt hiszem, hogy jobb, ha mész most Jisung! – tapadt Chan keze a fiú hátára és az ajtó felé kezdte el tolni. – Már úgyis megtudtad, amit szerettél volna. Nem szeretnék senkit a házam közelében látni a többiek közül sem! Üzenem nekik, hogy hamarosan találkozunk a suliban.

- Oké, oké, megyek már. Csak olyan jó már neked, hogy egy ilyen cuki fiúval fogsz együtt élni – ragadta meg a kilincset és a válla fölött még hátranézett – Találkozunk még Binnieminnie!

Magamra erőltettem egy vigyort és megvártam, míg kilépett a házból. Csak utána hagytam, hogy a borzongás végigjárjon rajtam, amely azóta akart kitörni belőlem, mikor belépett az idegesítő hangjával a házba. Csak most jöttem rá, hogy mi is volt az bűn, amely annyira erősen érződött. Irigy volt, hogy Chan lett az emberi vezetőm, nem pedig ő.