Virágzene: te és én.

I. fejezet /az interjú, kezdetek/

Sosem voltam az az izgulós típus, de tényleg. Elég könnyedén vettem a stresszhelyzeteket, de amikor az első napomat kezdem az álom munkámban, kicsit görcsölt a gyomrom. Vajon megfogom találni a helyemet a társulatban? Szimpatikus leszek? Nos, igen, hajlamos vagyok a mai napig is utálni önmagam és azt gondolni, hogy senkit sem érdeklek. Óriási sóhaj szökött ki belőlem, amikor a villamosról megpillantottam a Vígszínházat. Szeptemberhez képest rettentő kánikula uralkodott. Letöröltem az apró izzadságcseppeket a homlokomról és leszálltam. Utána már csak az épület előtt hunytam le egy pillanatra a szemem, majd felnéztem az égre. Néhány kósza felhő zavarta csak meg a kékséget. Mosolyogtam. Még mindig nem hittem el, hogy sikerült beteljesíteni az álmom. Belépve a portás kérdő tekintete fogadott, majd mikor bemutatkoztam és elmagyaráztam mit is keresek itt, Eszenyi Enikőhöz irányított. De nem kellett sokáig fáradnom, mert a folyosón szembetalálkoztam vele. Telefonált. Éppen szóra nyitottam volna a szám, amikor a vállához szorította a készüléket és megszólalt. 

- Szia Drágám, Kovács Amélia igaz? Eszenyi Enikő vagyok. - Nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam. Kicsit bénán éreztem magam, mivel nem akartam utána ismételni a nevem.

- Hello. Igen, bár a Liát jobban szeretem.

- Rendben Lia. Ígérem mindent megbeszélünk majd, de előtte el kell intéznem pár telefont. Addig nyugodtan ülj be a nézőtérre, éppen a Hamletről csinálnak interjút Atival és Gézával. Ha szeretnéd, hallgasd meg, de tudod, csak szépen halkan befelé! - Kacsintott rám és már el is tűnt tovább csevegve a kanyarban. Próbáltam lenyelni, hogy Hegedűs D. Gézát csak úgy a keresztnevén szólította. Az egyetemen volt jó párszor szerencsém találkozni vele, de tanárként. Felvontam a szemöldököm és megráztam a fejem. Most már a munkatársam "Géza".  

A lehető leghalkabb nyitottam be, de így is páran felém kapták a fejüket. Éppen az ifjabb Vidnyánszky beszélt teljes bedobással a kamerába. Beültem a második sorba, ahol már nem zavartam az interjúztató embereket. Mindig is elvarázsolt, ahogy Ati a színházról beszélt. Gyönyörű az a csillogás a szemében ilyenkor. A következő kérdés már nem hozzá szólt, úgyhogy végigkémlelte szemeivel a jobb páholyokat. Kicsit elkalandoztam a testbeszédén. A lábfeje, amit a kamera nem láthatott, őrült tempóban mozgott. A kezét a szájához emelte és elkezdte rágcsálni. Persze, csak szolidan. Felhúztam az egyik szemöldököm és mosolyra késztetett ez a gesztus. Az egyik legfelkapottabb fiatal színész, aki minden lány szívet meghódította a Hamletben, ideges az interjútól. Pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy rám nézzen. Összehúzta szemeit és a tekintetéből azt olvastam ki, hogy minek bámulom ennyire, meg persze azt sem tudhatta, ki vagyok. De a szemkontaktusunk közben is tovább rágcsálta a kezét, ezért akaratlanul is elnevettem magam némán. Értetlenül nézett, majd lassan lenézett és észrevette az ajkainál levő ujjait. Esküszöm, olyan fejet vágott, mint egy kisfiú, akit éppen egy csíny közben rajtakapnak. Zavarában a össze-vissza nézett. Az interjúztató tőle kérdezett, de ő néma maradt.

- Attila? - Erre már felfigyelt, de még a feje is elkezdett vörösödni. Megköszörülte a torkát.

- Bocsánat, megismételné a kérdést? - Elég sokan felkacagtak erre, én pedig már a fejemet fogtam a visszatartott nevetéstől. Szerencsére, Hegedűs D. kihúzta ebből a helyzetből egy kis poénnal. Enikő ekkor nyitott be és intett a fejével, pedig kíváncsi lettem volna a válaszára.

 - Sajnálom, hogy megvárakoztattalak. - Hihetetlen, milyen kedves! Ezután megbeszéltünk mindent, aláírtam a papírokat. Az első szerepem a Diktátorban lesz, amit ő rendez. Próbálkoztam nem kislányosan sikítani, amikor megtudtam. Félig sikerült csak. De azt hiszem, szimpatikus volt neki a boldogságom. A többi lehetséges szerepről később fog tájékoztatni. Ezek után bemutatott pár embernek a színházban és az egyik férfira bízott, név szerint Zolira, hogy körbevezessen. Legelőször az öltözőm felé vettük az irányt. Az öltözőm! Öltözőm van a Vígszínházban! Persze, nem csak az enyém, két fiatal színésznővel osztozom rajta. Leültem a tükör elé és akkor láttam mennyire boldog a tekintetem. Az arcom már sajgott a sok mosolygástól, mégis most semmi sem tudta volna letörölni.

- Na és kedves Lia, miért pont a színészet?

-  Hé, ez aljas kérdés! Nehéz ezt elmondani, de egyszer, ha szeretnéd, kifejtem neked. 

- Azt hiszem, ráérünk, még jó pár állomás van, amit meg kell mutatnom, úgyhogy hajrá! - Felnevettem és megforgattam a szemem, majd belekezdtem a magyarázatomba.

Miután Zoli - aki egyébként rettentő szeretni való ember és csodás humora van -, megmutatta a fontosabb helyeket, amit mindenképpen ismernem kellett, magamra hagyott. Hiszen neki is dolga volt, ahogy itt szinte mindenkinek. Nekem azonban csak holnap kezdődik el az első olvasó próbám. A táskámért indultam, vissza az öltözőkhöz, de a kanyarban egy mellkasba botlottam. Nos, Hasi még magasabb lett azóta, amióta utoljára láttam, ha lehetséges ez huszonévesen.

- Liaaa! - Magához ölelt, jó szorosan.

- Úristen, de jó téged látni! Hát, te hogy hogy itt? - Próbáltam érhetően beszélni a mellkasától. 

- Én? Inkább tőled kérdezném ezt! - Engedett el. 

- Nos, Enikő úgy döntött, hogy szeretne a Víg társulatában tudni engem. 

- Gratulálok, igazán örülök, hogy téged választott. Helyes döntés volt. - Rám kacsintott. Ekkor tűnt fel Ati és Hegedűs D. a folyosón. Hasi azonnal be is mutatott nekik, mintha nem tudnám elmondani a saját nevemet én is. 

- Üdvözöllek a társulatban, kedves. - Felém nyújtotta a kezét és ő is bemutatkozott, csak úgy, illemből. Vajon a negyven valahány év alatt, amióta itt van, hány embernek gratulálhatott a felvételéhez? Ati viszont már nem volt ennyire udvarias, biccentett Hasinak és tovább is haladt. Talán láthatták a csalódottságomat, ezért Hasi megjegyezte:

- Sok dolga van, rendezni fog idén, ilyenkor mindig szeret magában lenni. Ne vedd magadra. 

Csak megrántottam a vállam, majd mosolyogva a fejemet ráztam. Mindegy, nem halok bele, hogy a kis Vidnyánszky nem áll velem szóba. Bár az interjú alatt történtek után, legalább egy sziát idevethetett volna. Itt mindenki más annyira közvetlen és kedves volt velem már az első pillanatban is. De ha nem, hát nem.

- Biztos elfoglalt. Én viszont, lehet, hogy megyek. Holnapig nincs semmi dolgom. - Hasi kapott az alkalmon, azonnal egy kávéra invitált, amit el is fogadtam. Amíg elintézett még valamit, én elszaladtam a táskámért, út közben pár szót váltva a volt tanárommal.

Jól esett leülni a kávézó teraszára, habár nem csináltam ma szinte semmi fárasztót, a sok inger, amiben részem volt, igencsak elálmosított. Pedig csak dél múlt.

-  Kisasszony! - Egy szerepem miatt ragadt meg ez a becenév. - Mi történt veled azóta, amióta utoljára volt szerencsénk beszélgetni? - Eközben letette elém a jegeskávémat. Nos, Vecsei H. Miklóst még másodéves egyetemistaként ismertem meg, tulajdonképpen egy véletlen folyamán. Szoros barátságot kötöttünk, de őt túlságosan lefoglalta a könyve, illetve a munkája. Akkoriban folyamatosan csak ezekről tudott beszélni. Persze nekem sem volt sok szabad percem az egyetem mellett, úgyhogy nem igazán tudtunk találkozni. Utoljára talán egy lány miatt beszéltünk, de annak már vagy fél éve. Ki is faggatom majd, hogy végül is mi van a leányzóval és vele. De először is belevágtam az én sztorimba, mert elég sok mesélni valóm volt.