Lesz Ami Lesz

8. Fejezet (Elizabeth Szemszögéből)

Végig sétáltam a folyosón, az asztalig, ahol az éjszakás nővér ült.

- Jó estét! – támaszkodtam meg a pulton.

- Te jó ég. – ugrott meg.

Mezítláb voltam és lassan sétáltam, ezért nem vett észre.

- Ennyire csak nem vagyok ijesztő. – mosolyogtam.

- Nem is. – nevetett. – Miben segíthetek?

- Nagyon éhes vagyok, és a mosdót sem találom. – húztam el a szám.

- Sajnálom kisasszony, de étellel csak a reggeli meghatározott idejében szolgálhatok, a mosdó pedig a szobájában van az ágy melletti ajtó mögött.

- Mikor lesz reggeli? – kérdeztem.

- Hétkor. Még négy és fél óra van addig. Nem sok már.

- Hát jó, köszönöm.

- Várjon egy percet. Visszakísérem és egyúttal meg is vizsgálom. – lépett mellém.

- Tudok egyedül is menni. – húztam ki a kezem az övéi közül.

- Jól van, nyugalom. Nem kell idegeskedni.

Vissza sétáltunk, én pedig elmentem a mosdóba. Amikor végeztem a tükörbe néztem. Megigazítottam a kócos hajam, és megmostam az arcom. A szobába vissza sétálva lefeküdtem az ágyra, hogy a nővér megvizsgálhasson.

- Minden a legnagyobb rendben. – igazította meg a takaróm.

- Nővér. – néztem rá.

- Tessék kedvesem?

- Mi volt a bajom? – kérdeztem halkan.

- Keveset ettél és lezuhant a vércukorszinted. Valószínű aludni sem aludtál eleget.

- Na és a légzészavar? Miért nem kaptam levegőt a suliban?

- Valószínű a pánik miatt. Nincs semmi komolyabb problémád. Most pedig pihenj, addig is hamarabb telik az idő reggeliig. – lépett ki az ajtón nevetve.

Amikor lehunytam a szemem, valaki megfogta a kezem. Nem volt elég erőm, hogy kinyissam a szemem, ezért csak jobban rázártam a kezem az övére, és vissza aludtam.

- Ébresztő kisasszony. – simogatta valaki a kézfejem.

Óvatosan kinyitottam a szemem és a bátyám állt az ágy mellett.

- Jó reggelt. – mosolyogtam.

- Úgy látom, már jól vagy. – állt meg mellettem az a nő.

- Ha szabad kérdeznem, maga kicsoda? – néztem rá kínosan.

- Hát nem emlékszel rám Elizabeth? Alice vagyok, a nővéred. – mosolygott rám kedvesen.

- Ennyi év után újra láthatlak? Ez ugye nem csak valami álom? – töröltem le könnyeim.

- Itt vagyok veletek, ne sírj. – ölelt magához szorosan.

- Én azt hittem, hogy te már nem élsz. – suttogtam a nyakába.

- Ilyen könnyen nem szabadultok tőlem. – nevetett.

Beszívtam édes illatát és rám tört a zokogás. Azt hittem, már anya mellett van. Soha nem beszéltünk senkinek Alice-ről, hiszen, ha kiderült volna, hogy pontosan miért is ment el apát börtönbe zárták volna. Tizenöt éves volt, amikor elment. Én aznap születtem. Apa tartozott az egyik ismerősének. Azt mondta, le van tudva a pénz, ha cserébe elviheti a lányát, és feleségül veheti. A férfi huszonkét éves volt. A nővérem még szinte kisgyerek. Megfenyegette apámat, ha nem engedi, engem visz el. A nővérem végül még aznap, amikor megszülettem elszökött otthonról. A kórház kamerái rögzítették, amikor betört hozzám, a kiságyba rakott egy kicsi plüss macit, majd egy puszit nyomott a homlokomra és elsírta magát. A nővérek nem vették észre. Ezért nyugodtan ki tudott surranni. Persze a baktériumok és egyéb egészségügyi feltételek miatt, amint meglátták a macit rögtön elvették és oda adták anyámnak, hogy ezt, majd csak otthon kaphatja meg. Nem értette honnan van, mindenesetre elrakta. Másnap apám zokogva ment anyához, és elmesélte neki, hogy Alice megszökött. Sarah nem értette mit tett a lánya ellen, ami erre a döntésre késztette volna. Végül apa elmesélte neki, hogy mi folyt a háttérben, amiről a nő nem tudott. Anya úgy zokogott akkor, mint még soha. Teljesen összetört. Apa próbálta megölelni, hogy megnyugtassa, de anya csak ütni kezdte a kezét, és kiabált vele. Végül az orvosok rángatták ki apát. Három nap után haza vihettek, aminek nagyon örültek. Sarah azután, amit apa tett teljesen meggyűlölte. Végül is eladta a kislányát, minden normális feleség így érzett volna. Hat éves voltam, amikor elváltak. Csak miattam maradtak ennyi ideig együtt. Végül a bíróság a felügyeleti jogot anyának ítélte. John ezek után sokat ivott, és egyre kevesebbet látogatott minket. Így ment ez tíz éves koromig, amikor anya mesélt nekem Alice-ről. Az igazságot. Örömet okozott neki, hogy az apja ellen fordíthatja a kislányát. Azt mondta megérdemli, azt a sorsot, amit akkor élt. Persze én sajnáltam, hisz mégis az apámról volt szó. Próbáltam többször hívni, és megkérni anyát, hogy nála lehessek, még, ha csak egy kis időt is. Matthew az elején anya mellett állt, és tiltakozott az ellen, hogy láthassam apát. Tizenkét éves voltam, amikor már mindennap elmentem hozzá, és segítettem neki leszokni a piálásról. Anya addigra beletörődött, hogy nem tud megállítani. Elég akaratos voltam. Apa mesélt nekem a fiatalkorukról, amit mindig csodálkozva hallgattam. Nagyon szerelmes volt anyába, amikor találkoztak. Amikor az akkori helyzetükről mesélt, mérhetetlen gyűlölet csöpögött a szavaiból. Mérges volt, mert anya nem hitt neki, és meg sem hallgatta. Hogy ő nem akarta eladni a lányát, magától ment el. Sarah azt mondta túl jól ismerte Alice-t és nem lett volna képes ezt tenni velük. Mikor tizennégy éves lettem anyának ki kellett menni Koszovóba misszióba. Büszke voltam az édesanyámra, hogy ennyire fontos volt a munkája. Mindig is ő volt a példaképem. Életét eldobva, családját hátrahagyva küzdött a hazájáért, hogy mindenkit megvédjen. Imádta ezt csinálni. Azt mondta mi, és a munkája éltette. Három hónapja volt távol tőlünk. Azt mondta fél évre megy csak, és utána haza jön hozzánk. Matthew volt addig is az anyukám. Főzött, mosott, és mindent megcsinált. Segített a házimban, és persze a sajátjáról sem feledkezett meg. A hónapok gyorsan teltek, és minden nappal jobban hiányzott anya. Az ágyában aludtam mindennap, és a pólóját szorongattam, így olyan volt, mintha mellettem lenne. Az illata nyugtatott meg minden este. Már csak fél hónap volt. Egyik nap csengettek. A bátyámmal éppen sütit sütöttünk. A hatalmas rózsaszín kötényemben és lisztes arccal nyitottam ajtót. Két katona állt az ajtóban. Egy százados, és egy őrnagy. Rám néztek és levették a sapkájukat, majd a szívükhöz szorították. A szemem könnyekkel telt meg, a fülem zúgni kezdett. Egy véres lapot nyújtottak át, amin az állt, hogy Elzabeth-nek és Matthew-nak. A bátyám nevetve kérdezte, hogy nem akarok neki segíteni, egyedül nem igazán boldogul. Amikor nem válaszoltam utánam jött. Megtorpant a két férfi láttán. Kezet fogott velük, majd a kezemben tartott levélre tévedt a tekintete. Kétségbeesetten néztem rá ő pedig elsírta magát. A két férfi részvétüket nyilvánították, majd elmentek. A kanapén egymást ölelve zokogtunk a bátyámmal. Végül a kezemben szorongatott levelet széthajtottam és hangosan olvasni kezdtem.

Elizabeth és Matthew!

Remélem, hogy ezt a levelet soha nem fogjátok megkapni, de ha mégis, tudnotok kell, hogy imádlak benneteket. Ti voltatok azok, akik mindennap erőt adtak nekem, hogy mosolyogjak, és nevessek. Őszintén. Tudnotok kell, hogy Alice is imádott titeket, ahogy apátok is. Nagyon sajnálom, hogy többet nem lehetek veletek. Remélem, hogy nagyon sok sikeretek lesz az életben és boldogok lesztek. Fentről vigyázok mindannyitokra, és bármikor számíthattok rám. Ne sírjatok, fel a fejjel hisz én is ezt teszem. Nem feleslegesen haltam meg. Erősnek kell maradnotok. Kit álltatok, tudom, hogy most nagyon nehéz nektek. De én mellettetek vagyok. Matthew! Vigyázz a húgodra, és segíts neki mindenben. Mostantól csak te vagy neki, akihez fordulhat. Adj neki erőt, és támogasd az álmai elérésében. Elizabeth! Segíts a bátyádnak a házimunkában és támogasd. Légy mellette a nagy napokon. Ha szomorú vigasztald, és ne hagyd, hogy bármi balhéba keveredjen. Nagyon szeretlek titeket!

Anya