Fénytörés

1. fejezet

Óriási fájdalommal nyitom ki szemeimet. Fényes. Minden túl fényes. Hasogat a fejem. Kórházban lehetek. Legalábbis erre következtetek a fehér bútorok és orvosi eszközök láttán. Gyógyszerszag. 

Oldalra fordulva látom, hogy bal karomon valaki más kézfeje pihen. Mocorogni kezdek, mire a barna hajzuhatag mögül előbújik egy megtört arc. Az eddig szunyókáló nő felugrik, kirohan a szobából, majd néhány másodperc múlva egy férfival és egy orvosi köpenyt viselő nővel tér vissza. A nő mosolyogva fordul felém:

- Már nagyon vártuk, Ms. Campbell. Tudja, hogy hol van? 

Nehézkesen nyitom szólásra a számat. 

- Kórházban. - ennyit sikerül kinyögnöm, bár nem is tudnék másat mondani.

- Azt tudja, hogy miért? 

- Nem. 

- Rendben, valami egyszerűbbet. A nevére emlékszik? 

- Nem tudom... Nem. 

- Semmi baj. Én Dr. Grey vagyok, az orvosa. Az Ön neve pedig Yasmine Campbell. Két hete autó balesetet szenvedett, azóta kómában volt. Pár perc múlva visszajövök, el kell végeznünk néhány tesztet, addig magukra hagyom Önöket. - bólint, majd távozik. 

Most veszem szemügyre jobban az előttem álló két embert. Hosszú, barna hajú nő, enyhén ráncos arccal, fáradt szemekkel. Mellette, derekát szorosan átkaroló magas, barna hajú férfi. Mindketten a negyvenes éveikben lehetnek. Tétovának tűnnek. Mintha épp keresnék a megfelelő szavakat, de nem nagyon találják őket. 

- Kik maguk? - szólalok meg végül én. Igazából sejtem a választ, de megrémít, hogy ezt magamtól nem tudom biztosra. 

- Szia, egyetlenem. A szüleid vagyunk. Leah és Daniel, anya és apa. Nem ugrik be semmi? - kérdezi könnyes szemekkel a nő, azaz Leah. 

- Nem, sajnálom... Mi történt? 

Mindketten közelebb jönnek, Leah leül az ágyam melletti fotelbe. Végül Daniel szólal meg. 

- Yasmine, ahogy a doktornő is mondta az előbb, baleseted volt. Két hete, úton a reptérre. Ittas vezetés. A másik autó vezetője nem volt tudatánál. Az az állat... Ő nem élte túl. Az orvosok szóltak, hogy felléphet nálad kisebb emlékezetkiesés, de többet tudnak majd a tesztek után. - megszorítja a kezemet. - Egyelőre annak is örülnünk kell, hogy felébredtél. - jelenik meg egy erőltetett mosoly az arcán. 

- Nem emlékszem semmire. Egyáltalán. Hogy lehet, hogy nem emlékszem a saját szüleimre, vagy akár önmagamra? - kezdem elveszíteni a nyugalmamat, felszínre tör az eddig bennem rejlő félelem és szorongás. 

- Minden rendben lesz, Szívem. Sokat kell pihenned most. Amint lehetőség lesz rá, meglátogatnak a barátaid és a bátyád is. - próbál nyugodt maradni Leah, azaz anya, de látom, hogy nem sok kell, hogy megtörjön és kiboruljon. Mindketten homlokon puszilnak és elhagyják a szobát. 

Tehát a nevem Yasmine, elvileg van egy testvérem és vannak barátaim, a szüleim pedig Daniel és Leah. Bárcsak ezt emlékezetből tudnám, és nem onnan, hogy öt perce közölték velem, mint valami iskolai tananyagot. 

Az ágyamról rálátni az ablakra. Napsütés és madárcsicsergés. Nyár lehet, esetleg tavasz. Most tűnik csak fel, hogy az ablak alatti és melletti asztalokon tömérdek mennyiségű virág és képeslap pihen. Kíváncsiság gyötör. Fel szabad állnom, egyáltalán képes vagyok rá?

Testemen végigtekintve hegeket, foltokat és kötéseket látok. Kissé elrémít a látvány. Az ágyról való leszállás nem bizonyul olyan könnyűnek, mint gondoltam. Testem minden egyes porcikája sajog. Lépéseim sorozata fájdalommal teli. Az asztalokhoz (illetve az egyik egy kis szekrény, közben rájöttem) odaérve felemelek egy borítékot. A külsején nagy betűkkel írva virít: Ameliatól. 

A borítékot kinyitva egy kis cetlit találok, amiben néhány sor áll: 

Mindenkinek hiányzol. Kérlek épülj fel mihamarabb, nem sokáig bírom nélküled. Szeretlek nagyon. 

u.i.: Egyik csokis muffin sem ér fel a tiéddel. 

A "levél" megmosolyogtat, de a tudat, hogy gőzöm sincs arról, ki az író, elszomorít és feldühít egyben. 

Egy nagy csokor sárga tulipánról veszem le a következő lapocskát. A küldő: Harry.