Annyi év után

Csak egy "átlagos" este

Egy átlagos kora tavaszi este még hidegnek számítana, ha az ember nem egy fűtött kávézóból nézi a külvilágot. Mégis nem sokára mennem kell. Hamarosan zárási idő, ami igazából annyit jelent, hogy még van vagy tizenegy órám amit ki kell bírnom a városban sétálgatva. Vagyis csak hét mert utána nyit egy pár utcával odébb lévő gyors étterem ahol azt a maradék négy órámat tölthetem. Aztán, ha elsétálok a város másik felébe meg vissza és nagyon lassan megyek akkor az elvesz három órát. Szóval csak három olyan órám lesz amit céltalan bolyongással fogok tölteni.

Végül is, volt már rosszabb napom is.

A kávézóban rajtam kívül nem meglepő módon senki nem volt. Vagyis ez csak akkor igaz, ha nem számítjuk be az idős eladót és a jóval mögöttem lévő asztalon alvó férfit. Az előbbi amúgy az ősz haja alatt, ami folyton rendezetten áll, szinte mindig kedvesen mosolyog. Néha elgondolkozom azon, hogy hogyan bírja ki. Mert azért van nem egy olyan ember aki nagyon távol áll attól, hogy megérdemeljen egy ehhez hasonló kedves mosolyt.

Minden esetre az évek alatt már hozzá szokott a pultos a rendszeres késői jelenlétemhez. És külön örülök neki, hogy egyszer sem tette szóvá.

Az alvó férfi pedig nem rendszeres vendég az biztos. Eléggé sokszor fordulok meg itt és még egyszer sem láttam. A fejére húzta a pulcsija kapucniját és az asztalra rádőlve aludt legalább már két órája. Vagyis azóta vagyunk az épületben csak hárman és azóta figyeltem fel rá, de gondolom előtte is már aludhatott, mert egy ideje már senki nem jött be a bejárati ajtón.

Eljátszadoztam volna még a gondolataimmal abban a maradék tíz percben az üzlet zárásáig, ha váratlanul nem csapódik ki a kávézó ajtaja, amit egy hangos nevetés követet. Három nagyjából velem egykorú fiú lépett be rajta, akikre elég volt csak egy röpke pillantást vetnem, hogy szinte rögtön elfintorodjak. Pusztán az arcukból le lehetett olvasni, hogy túl sokat képzelnek magukról, mint amennyit valójában kellene. Szerencse, hogy eléggé messze ültem a bejárattól, így teljesen kikerültem az ő látómezejüket. Egyből a pult irányába kezdtek el menni, már amennyire tudtak. Dőlöngéltek és nehezen találták azt a bizonyos előrét. Nem kellett sokáig gondolkozni, hogy az ember kitalálja, hogy túlságosan sokat ittak.

Mégis valahogy borzasztóan ismerős volt az arcuk. Nem tudom megmondani, hogy honnan, de biztos voltam benne, hogy már találkoztam velük. Méghozzá többször is, de hirtelen nem tudtam hova rakni őket.

- Egy vodka narancsot legyen szíves! - szólalt meg talán a legmagasabbik, miután nagy nehezen helyet foglaltak a pultnál és elkezdte a fejét támasztani a kezével.

- Ez egy kávézó. - válaszolt kimért hangon a pult másik oldalán lévő ember, miközben egy poharat törölgetett.

- És? - jött vissza egy kicsit sem kedves kérdés az egyiktől.

- Te barom itt nem árulnak piát! - lökte oldalba valamelyik azt, aki az előbb kérdezett.

- Hát akkor tök fölöslegesen sétáltunk ennyit. - aki az előbb támasztotta a fejét most szabályosan a pultra ejtette, de olyan mértékben, hogy idáig hallottam, hogy koppant.

Az eladó ez idő alatt próbálta türtőztetni magát és nem odaszólni nekik valami cseppet sem kedveset.

- Várjunk! Tudjátok van az az éjjel nappali a főúton. Ott biztos van még valami. - dobta fel az ötletet az egyik, ami mind nekem és a pultosan is egyaránt csak jó, mivel végre elmennek innen. Az itt töltött kis idő is sok volt belőlük.

Persze ahogy az ide jutás, a felkelés sem volt egyszerű.

- Ha más nem a fertőtlenítőből is kiiszom az alkoholt. - röhögött az egyik a saját poénján és miután leesett a többieknek, hogy mit is mondott a társuk ők is elkezdtek rajta röhögni.