El Creador De Mi Felicidad |S.M.|

Harmadik

S H A W N     M E N D E S

12:30

Nem régiben készítettem el az ebédemet,ami egy egyszerű spagettiből állt. Nagyon szeretek főzni,mert teljesen leköti az időmet és segít a problémáim elfelejtésében egy röpke ideig. Kisebb koromban rengeteget főztünk édesanyámmal, így sikerült megtanulnom tőle pár trükköt. Gordon Ramsley szintjét nem ütöm meg,viszont egyszerű ételek elkészítésében verhetetlen vagyok. A nehezebben elkészíthető ételekkel meggyűlik a bajom. Szeretnék egyszer megtanulni sokféle ételt elkészíteni,de az életem miatt erre nem igazán van keret. Sokat utazom emiatt időm sincs,ha mégis van azt a családomra és a barátaimra fordítom.
Az ételt egy kisebb tányérba mertem,majd az étkező asztalhoz ültem azzal a tervvel hogy elfogyasszam. Éppen az első falatokat kóstolgattam, amikor is egy váratlan vendég érkezett.

-Te mégis mit csinálsz?-Andrew érkezett a helyiségbe,ahol egy nem kellemes pillantással díjjazott.

-Először is szia Andrew!-intettem neki ,majd haraptam egyet a húsgombócomból.
-Másodszor pedig,nem látod? Ebédelek.

-Valami nem jutott eszedbe?

-Ha jól emlékszem,akkor mára nem volt megbeszélve interjú.-a gondolataim csak úgy kicsúsztak a számon. Andrew felé néztem,aki még mindíg dühösen kémlelt engem.

-Igen jól emlékszel.-bólintott.

-Hát akkor?

-Tisztában vagyok azzal,hogy a karriered most mélyponton van úgy mint te. DE!-közelebb lépett, amitől én reflexszerűen hátrébb húztam a széket,ezzel is újabb távolságot tartva férfitól. Az emlékek végigsuhantak az gondolataimban, mégis pillanatok alatt éreztem ahogy könncsatornáim felgyümlenek. Nem akartam sírni, erős akartam maradni úgy mint azelőtt. Évek kellettek ahhoz hogy minden érzésemet elrejtsem a világ elől és minden egyes fájdalmas szóra vagy akár mondatra érzelem mentesen válaszoljak.

-Shawn minden rendben?-szigorú tekintetét felváltotta a félelem és az aggódás. Ez is miattam volt,mint minden más.

-Minden rendben,csak valami belent a szemembe-Mondtam már hogy jól színészkedem?

-Szóval ha kipiszkálod a szemedből az azt a valamit,akkor kérlek tisztelj meg azzal hogy rám figyelsz.-nem kellett többször mondania,minden figyelmét rá szenteltem,hiszen ő azokhoz tartozik akik megérdemlik azt hogy tiszteljem őket. Andrew felkarolt engem,velem volt az első csalódásaimnál. Ha kellett kiállt értem,s kimentett a szörnyű helyzetekből. Mérhetetlen hálával tartozok neki,hisz nélküle nem biztos hogy itt tartanék ahol most vagyok. Szinte már a testvéremmé vált a korkülönbség ellenére.
-Szóval, mára van időpontod a pszichológushoz.-a számban lévő húsgombóc a torkomban ragadt, így erőteljes köhögést váltott ki belőlem. Abban a hitben éltem,hogy Andrew elfelejti,de mégis hogy gondolhattam ilyet?! Ő a menedzserem,neki minden időpontot tudnia kell,szinte egy kész naptár van a fejében. Ám mégsem voltam felkészülve erre az egészre. Nem akartam senkinek beszélni a problémáimról,az érzéseimről a gondolataimról senkinek,pláne nem egy idegen személynek. Nincs szükségem a hegyibeszédre,hogy minden rendben lesz,mert nem.

Semmi sem lesz rendben.

Sajnálat sem kell. Nincs szükségem arra,hogy megjátszák előttem mennyire fáj nekik ez az egész, hiszen ez nem igaz. Nem tudják milyen érzés mindennap ezzel a tudattal felkelni és lefeküdni,a nap 24 órájában ezt érezni. Ők csak sejtik,de az messze áll a valóságtól.

Segítségre van szükségem, mégsem akarok róla beszélni. Ez a két ellentét egymásra találhat? Igen. Képes vagyok arra hogy ezt vegyítsem. Ahhoz hogy ismét önmagam legyek ki kell bontakoznom,de az agyam ezt nem engedi. Túl sok mindent lenyeltem,elnyomtam magamban ahhoz,hogy ismét beszélhessek róla. Az agyam már megszokta,viszont én beszélni akarok. Nem bírom ezt a nyomást, mégsem akarok tőle megszabadulni. Mi lesz velem akkor ha ez elmúlik? Talán más lesz minden vagy visszamegy minden a régi kerékvágásba? Nem tudom,ez viszont félelmet kelt bennem.