A család

Linette - éledező élet

Ültem a szobámban, és figyeltem, ahogy az inasok, és a hordárok izzadva cipelik a bútoraimat. Nem kérték meg, hogy pakoljak ki belőlük. Vastag anyagokat tekertek a fiókok és szekrények köré, nehogy út közben kinyitódjanak.

Egyedül az ágyam hagyták ott a szobában, meg a szoba közepén az asztalt, amiből mindegyik szobában van egy. Az üres szobában még utoljára körülnéztem, aztán felálltam, és az ablakhoz léptem. Figyletem, ahogy odalent újabb autók érkeznek, és fontoskodó emberek szállnak ki belőlük. Többnyire férfiak, de akadtak köztük elegáns koztümbe öltözött nők is. Nem akartam, de még is kinyitottam az ablakot a nap fénye váratlanul ért, ahogy kihajoltam a párkányon. Nem volt erkély a szobában. A szellő belekapott a hajamba, lebegett, gondtalanul. Jó érzés volt friss levegőt szívni. Még el is mosolyodtam.

Aztán kinyílt az ajtó. Nem fordultam hátra, tudtam, hogy csakis Lawrence lehet, vagy valaki, aki közli velem, hogy Lawrence jön. Előbbi lépett oda hozzám. Erős karjaival megfogta a csípőm, visszahúzott az ablakból. A szoknyám súllyátó megingott, majd velem együtt a padlóra zuhant. Felnevetett, én is nevettem. Végigsimított a hajamon.

- Jó hallani, hogy ilyen édesen tudsz kacagni. - Azonnal lehervadt a mosoly az arcomról. Újra elkomorodtam. Legurultam Lawrence mellkasáról, megkapaszkodtam az ágyam szélében és felhúztam magam. Becsuktam az ablakot, és az üvegen keresztül figyeltem a város nyüzsgését.

- Kérlek, drága Linette. Ne legyél ennyire szomorú! - Mögém állt, átölelt. Az ablakból láttam, hogy kinyitja a száját, de inkább csak egy nagyot sóhajtott. A vállamra hajtotta a fejét. Nem tudom miért, de én a fejére hajtottam az enyémet. - Azért állsz mindig az ablak felé, hogy ne kelljen rámnézz? - Kérdezte bánatos hangon.

Nem válaszoltam. Nem akartam, nem akartam, hogy még több feszültség keletkezzen kettőnk közt.

- Nem akarsz velem beszélni? - Kérdezte újra.

- Nem tudok veled beszélni - válaszoltam. Az én hangom is legalább annyira szomorkás volt, mint az övé.

- Sajnálom, hogy rosszul kezdődött a kapcsolatunk - mondta.

Behunytam a szemem. Erőtlenül megráztam a fejem. Elléptem Lawrence elől. Leroskadtam az ágyba. Csak ültem és néztem. Kis idő múlva odalépett hozzám Lawrence is.

- Kérlek adj még egy esélyt kettőnknek!

- Megpróbálom - fújtam ki a levegőt. Láttam mennyire próbálkozik.

- Soha többet nem ütlek meg! - ígérte. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy nem igaz.

- Nem vagy éhes? - Kérdezte egy kis idő múlva.

- Azt mondtad, nem ehetek - vontam meg a vállam.

- Akkor visszavonom - mosolyodott el.

- Nem vagyok éhes - próbálkoztam egy újabb kifogással.

- Ne tiltakozz folyton. Sokkal könnyebb lenne neked is!

- Honnan tudod, hogy nekem hogy jó? - Kérdeztem kétkedve.

Jobbnak láttam, ha felállok és odasétálok újra az ablakhoz. Viszont Lawrence szorító karjai nem engedtek. Még azután se, hogy erősen próbáltam elhúzódni.

- Ne, kérlek, maradj itt - adott hangot tiltakozásának.

Nem válaszoltam. Feladtam a tiltakozást. Lawrence ellen nem lehetett. Nem azért, mert nem lettem volna elég bátor, csak ő nem hagyott rá esélyt. Hamarabb tudtam volna elszökni onnét, mint Lawrence-szel nem egyező véleményen lenni. Vagyis egészen pontosan nem bólogatni a szavához. Sokáig ültünk ott, a kiüresedett szobámban. Nem jöttek oda hozzánk, egyedül Lawrence inasa kopogott be, amikor bejelentette, hogy készen van a vacsora. Engem nem különösebben érdekelt, és láttam a király is elvesztette érdeklődését a dolog iránt.