Soulmates without Souls

Első - Megfagyott pillanat

,,A nevét azt még csak megtippelni sem tudom."

Dominic Cole

Az íróeszközt kopogtatom a falapon alig hallhatóan, hogy a körülöttem lévőket ne zavarjam vele, de mégis valamelyest le kösse a figyelmemet is. Három perc választ el attól, hogy ismét megkérjem a tanárnőt arra, hogy kicsivel előbb elléphessek az óráról. Nem nagyon kötnek le a táblára firkantott példák, amik az emberi szervezetet –pontosabban a gyomrot– ábrázolja, néhány magyarázattal együtt, amiket nyilak mutatnak, hogy melyik hova tartozik. A biológia egy olyan tantárgy, amire ha tanulok, ha nem, akkor is hármast fogok kapni, szóval már csak ezért sem erőltetem magam arra, hogy jobban odafigyeljek. A zsebemből előkotorászom a telefonom, aminek a felvillanó kijelzőjén megvizsgálom az időt, majd visszadugom az eredeti helyére a készüléket. Megemelem a kezem, hogy a táblánál álldogáló nőnek a figyelmét magamra hívjam, ami szerencsére csak néhány másodpercembe kerül. Meg sem kell kérdeznem tőle, hogy mit akarok, egy aprót bólint felém, szinte meg sem állva a magyarázással, én pedig már kapom is fel a táskámat a kissé koszos padlóról, hogy elrejthessem a mélyébe a füzetemet, és a tollamat. Felpattanok a lehető leghalkabban, és köszönés nélkül kislisszolok a rosszalló pillantások zuhataga között. Minden alkalommal ez történik, így már szinte nem is foglalkozom velük. Az elején még egy nagyon kicsit zavart, mert biztos voltam benne, hogy engem is idegesített volna, ha valamelyik osztálytársamat előbb elengednék, én pedig maradhattam volna a semmitérő órákon. De ma már úgy voltam vele, hogy az ő gondjuk, nem az enyém. Sőt, nekem még hasznomra is válik, hogy a szüleim megnyitották a kávézót, és az ottani munkám egy csodás kifogás arra, hogy itt hagyjam a többieket. 

Egy megkönnyebbült sóhajt eresztek ki magamból, miután becsukom az ajtót, és már tűröm is fel a hosszú ujjú felsőmet, ami eddig arra szolgált, hogy takarja a bal kezemen díszelgő tetoválásaimat. Nem nevezném egy túlságosan is konzervatív intézménynek az iskolámat, de mégis, egy kicsit rossz szemmel néznek az emberre, ha tintával van színesítve a bőre, hiszen csak tizenkilenc éves a többség, tehát egyáltalán nem nagykorú. Azonban ebben a szenvedélyemben nem tudtak megállítani, mivel már nyolcéves fejjel elragadtak a különböző motívumok, görbületek, a színes tinták, és tudtam jól, hogy az én testemet is egy ilyen mestermű fogja ékesíteni. Azóta gyarapodott az az egyes szám, de még így is leginkább a vállam és a felkarom van tele cirkálva –ahogy a nagyszüleim hívják–, így ezt egy hosszabb ujjú felsővel könnyen eltudom rejteni, ha olyan helyre kell mennem. Tíz perc sétálásra vagyok a kávézótól, de erre a kis időre is bedugom a fülembe a fülhallgatómat, és elindítom a lejátszási listát ott, ahol legutoljára abbahagytam. Az utcákon nincs túl nagy forgalom, a munkában lévő személyek még nem végeztek, az iskolából kiözönlő diákokat meg még pont elkerültem azzal, hogy előbb elengedtek. Kényelmes tempóban közelítem meg a kis épületet, aminek a nevét már látom is, hiszen hatalmas, cirádás betűkkel van az üzlethelyiség felett. A Hot and Cole aranyszínű felirat kitűnik a zöldnövényzet burkából, ami szinte teljesen körbe öleli a fehér téglából kirakott épületet. A betonból kiöntött teraszon két kisebb asztal foglal helyet, két-két székkel az üvegfal előtt, a bejárati ajtó mellett, amin most is a nyitva tábla lóg lefele. Benyitok az üvegajtón, és már azonnal közvetlen mellettem van egy sötétbarna bárpult, ami az ablak mentén húzódik végig, három fehér bárszékkel. Kicsivel beljebb, szintén jobb oldalt a világosbarna kiszolgáló pultban sürög-forog apa, miközben éppen egy hosszúkávét készít el az egyik vendégnek. A pultba beszerelt üvegen keresztül azonnal észre lehet venni a finomabbnál finomabb süteményeket, amiket anya készít kicsivel beljebb a pulttól, de még így is látható az ügyködése. A baloldalon pedig elszórtan található további négy sötétbarna asztal, fejenként négy fehér székkel. Nem a legtágasabb épület, de annál inkább otthonosabb, főleg a barnás és fehér árnyalatoknak, a hangulatfényeknek, meg persze a rengeteg zöldnövénynek köszönhetően, amit anya semmiképpen nem akart kihagyni a dekorációból.

ꟷ Dominic, kicsit korai vagy, nemde? ꟷ Apa mély hangja vágja keresztül a nyugodt levegőt, ahogy nekem szegi a kérdést, majd egy kedves mosollyal átadja az elkészült kávét a vendégnek, és egy bólintással elköszön tőle.

ꟷ Csak azért, mert amint kicsöngettek az óráról, már jöttem is ꟷ Villantok egy sejtelmes mosolyt, hiszen tudom jól, hogy neki hazudni nem lehet, mivel átlát rajtam, mint a szitán. 

Talán egy nagyon kicsit rosszallóan megrázza a fejét, de tovább nem is fitogtatja a témát. A legelején megbeszéltük, hogy bukás nem lehet, a továbbiakba nem fog beleszólni. Magadnak tanulsz, fiam. Úgy alakítod a jegyeidet! Minden ilyen alkalomkor átsuhan az agyamon ez a két mondata, ahogy most is megtörténik velem, aminek hála picit el is bambulok, így elállom az utat a következő vendéktől. Amint észbe kapok, már félre is lépek az útból, hogy a pult mögé siessek, ahol anyának gyorsan köszönök, aztán a raktárba besurranok, hogy felvegyem a fehér pólómat, és egy fekete kötényt. Felkapom a kicsi jegyzettömböm, a kék színű, egyszerű tollamat, amit meg is pörgetek ujjaim között, majd gyors léptekkel sétálok ki a pult elé, amikor megpillantom, ahogy egy barna hajú lány éppen helyet foglal az egyik fehér széken, tőlem nem messze. Nem kezdtem el dolgozni fél perce sem, de máris ezerszer felszabadultabb vagyok, mint valaha, főleg az iskolapadhoz képest. Az ismerős arcú, fiatal lányhoz pattanok, aki ettől kissé megszeppenve figyel fel rám, egy kosza tincset a füle mögé tűr, amitől az arca kerekebb formát ölt. Ahogy a hajfürt a hallószerve mögé kerül, enyhe zavarban azonnal ki is borzolja azt onnan. Megmosolygom a viselkedését, de nem feltűnően, hiszen nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát, mivel már most látom rajta, hogy nem valami társaság kedvelő személyről van szó.

ꟷ Üdv a kávézóban! Van elképzelés, vagy esetleg hozhatok egy itallapot? ꟷ Elnyitja ajkait, de hang nem szökik ki a torkából. Egy nagyobbat nyel, alig pillant rám, inkább csak az asztalt pásztázza és az azon pihenő füzeteket, amiket magával hozott.

ꟷ Azt hiszem, hogy egy cappuccino jólesne ꟷ Mély hangját alig hallatja, de én már firkantom is fel a rendelést, majd közlöm vele, hogy néhány perc és már hozom is az előbb említett italt.

A pulthoz sietek, ahol apánál leadom az előző rendelést, majd hátrapillantok az egyedül ücsörgő barnára. Ismerősnek tartom az arcát, de mégis nehezen tudom hova tenni. Agyalok a lehetőségeken, hogy merre láthattam, amikor éppen kicsit megemeli a fejét, és egyenesen a szemembe néz. Hirtelen mintha megfagyna a levegő, és ezer év suhant volna el a fejem fölött, pedig pár másodperc az egész, hiszen pillogva már el is kapja a tekintetét. Majd beugrik, hogy miért is ismerős az arca.

Suli, felettem jár egy osztállyal, és egy folyóson van az osztályunk, de a nevét azt még csak megtippelni sem tudom.