Tom Denem naplója II. - Évek múltán

1

1949. január 7., Elle

Hát ennyi maradt utánad.

Egy üres napló, erősen átitatva mágiával, azzal a jellegzetes mágiával, amelyben minden vonásod fellelhető.

Hogy mi lehet a titka, eddig nem jöttem rá, és elég nagy a valószínűsége, hogy talán sosem fogok. Finom és precíz munka, tökéletesen elegáns kivitelezésben, mely annyira sajátod. Különös és intenzív, egyúttal megfogható, valóságos és természetes, mint amilyen Te vagy. Tökéletes.

Ha megérintem... nem is... ha csak közelítek hozzá, máris érzem a vonzást, azt a varázsos erőt, amely magába szippant, megbabonáz, s melynek nem tudtam ellenállni sosem.

Ha fellapozom a füzetet és megfogom a pennát, máris olyan illúzió kerít a hatalmába, mintha kapcsolatba tudnék lépni Veled újra...

Mert csak ennyit hagytál nekem.

És elismerem, én is Neked. Én, aki mindig is éreztem, tudtam, hogy azért létezem, azért élek, hogy vigyázzak Rád. Hogy megőrizzelek önmagadnak.

Hogy ne hagyjam, hogy teljesen átadd magad a sötétségnek, amely mindig is a gyengéd volt, mert hatalmad és erőd kivételes páratlansága révén igazi csábítás és kihívás volt a számodra. Tudtam már akkor, amikor először megláttalak, mikor Mrs. Henderson kézenfogva bevezetett az árvaház kapuján, már akkor éreztem, hogy van ebben valami számomra sorsszerű, hogy oka van annak, amiért itt vagyok. S amikor mint friss és kiszolgáltatott újoncot körülvettek a beszedők, nem féltem. Valami várakozásféle fogott el. S amikor először Rád pillantottam, a tekinteteden keresztül messzire láttam, megsejtve a jövőt.

S már akkor tudtam, hogy miattad vagyok ott.

Igen, már az árvaházban megtörtént a lelkünknek ez az egyesülése, s azóta is tudjuk, megérezzük, hogy van a másik.

S ez így marad, amíg élünk.

Itt hagytál, mert a másik utat választottad. S én megértettem, legalábbis úgy gondoltam akkor, hogy megértettem. A Sötétség hatalma és ereje olyan felmérhetetlen kihívás és feladat volt a számodra, amelytől nem foszthattalak meg. Nem foszthatott meg senki. A legnagyobb mágusok mindig is feleltek a hívására, és végül győztek felette.

Tudtam, hogy lehetőséget kell adnom Neked, hogy szembeszállj vele, mert ha ezt akkor elveszem Tőled, sosem leszel boldog. Ezért elengedtelek.

De most már nem vagyok biztos benne, hogy jól döntöttem akkor. Most már látom, hogy nem volt ez a dolog olyan egyértelmű. Rám hagytad a döntést. A kezembe adtad a lehetőséget, hogy én válasszak Neked jövőt.

S vajon jól választottam?

Akárhogy is, de megtörtént. Innentől kezdve viszont rajtad áll, mit teszel vele. El tudod-e engedni, lesz-e erőd legyűrni?

De nekem... nekem milyen lehetőséget hagytál? Mintha lenne még élet a Sötét Úr után... A legborzalmasabb és a legcsodálatosabb után. Mintha bárki más nem halvány utánzat, gyenge pótlék lenne csupán... Utánad.

Mintha az a jellegzetes, decens, féloldalas mosoly az arcodon nem égett volna bele annyira a lelkembe, hogy történjék bármi és múljék bármennyi idő, egyetlen intésedre újra ne térnék vissza hozzád...

Hol lehetsz most? Merre járhatsz?

S vajon Te is félember maradtál-e a lelked másik fele nélkül?

1949. január 8.,Tom

Hogy rögtön az utolsó kérdésedre feleljek, sejtem, mit érzel. És nem, nem vagyok félember, mert még negyed sem vagyok. Ezt később majd megérted.

S az előző kérdésedre is megadom a választ: igen, akkor, ott, jól döntöttél. El kellett engedned, mert ha nem teszed, megfosztasz attól, mi létezésem lényege. Megfosztasz mindattól, amit számomra a hatalom jelenthet. És ha nem teszed meg, akkor én teszem meg, keményebben és fájdalmasabban.

Nem tagadom, nehéz volt ez nekem is.

De Mardekár Malazár utódjaként nem választhattam a könnyű utat a járatlan helyett, a boldogságot a dicsőség helyett.

És Neked köszönhetően, a Te bátor lépésednek köszönhetően, mára olyan magasságokba emeltem a mágiát, amelyről eddig nem álmodott talán senki. Vagy talán csak nem volt elég őrült ahhoz, hogy megtegye.

Mostanra tehát felfedtem a létezés olyan titkait, melyek eddig rejtve maradtak a legnagyobbak előtt is. S immár sérthetetlen vagyok, ellenségeim nagy bánatára, megőrizve magam az utókornak.

Megőrizve magam az öröklétnek.

1949. január 10., Elle

Ez képtelenség! Nem hiszek a szemmnek! Pár napja írni kezdtem a naplóba a bejegyzéseimet, s mára mindez odalett, helyette azonban...

Ez a kalligrafikusan kifinomult írás, a jellegzetes szálkás betűivel...

Csak egy valakit ismertem, aki így írt... De ő...

Egy kósza, eltévelyedett könnycsepp egyszer csak a lap közepére hull, készülök, hogy felitassam, de a cseppecske magától felszívódik, és helyette újabb szavak bukkannak elő:

Ne sírj! Olvass!

Káprázó szemekkel nézem, és lassan eljut az agyamig: ez hát a napló titka! Felfedte végül önmagát!

Beszélhetsz vele, ha te is elmondasz valamit, ad magából, ha kiöntöd a szíved, válaszol, ha felelsz a kérdéseire!

S elámulok a varázslat páratlansága fölött.

Azután összeszedem magam és elolvasom, amit hagyott nekem.

~

Behunyt szemmel fekszem az ágyon, és örvénylenek fejemben a gondolatok. Tom! Kétségtelen, hogy ez ő! Az ő írása, az ő szavai! Vele írok, kommunikálok e lapokon! De mégis hogy lehetséges ez? Próbálok elaludni, mert tenni ma már nem tudok, mert semmi más nem foglalkoztat többé, semmi, csak a holnapi válasz...

1949. január 15., Tom

Nos, gondolom, mostanra már megértetted ezt a dolgot, kicsi Elle...

Ez hát a válasz.

Ha akarod, el tudsz érni ezeken a lapokon keresztül, ha akarod, felelek a kérdéseidre, s még mást is lehet... többet is...

De előtte szeretném, ha beszámolnál nekem mindenről, ami Veled történt, amióta nem vagyunk együtt, s elhagytam a Roxfortot. Tudni akarok mindenről, ami lényeges!