Tom Denem naplója II. - Évek múltán

2

1949. január 20., Elle

Még mindig alig hiszem el!

Megtörtént, amire vágytam, amiről álmodtam, és amiben titkon reménykedtem! Újra kapcsolatban lehetünk, s bár e talány felettébb foglalkoztat, most képes vagyok félre tenni, s csak élvezni és érezni, hogy beszélhetünk, s hogy újra életem része vagy...

Mióta elhagytam a Roxfortot, nem sok diáktárssal tartom a kapcsolatot. A professzorok közül egyedül Horatius az, akihez olykor betérek, ha Londonba visz az utam. Öreg Frank jól van, bár kissé megöregedett, s lassanként jót tenne neki a pihenés, de erről persze hallani sem akar! Pedig Mrs. Cole az évek múlásával sem kedvesebb sem bőkezűbb nem lett.

A régi barátnők is szétszéledtek. Isabelle Greengrass férjhez ment, s azóta írni sem igen szokott, s amióta Eileen összeállt valami muglival és megszökött otthonról, ő is ritkán jelentkezik. Egyedül Cheryl az különösképp, aki most a kapcsolatot jelenti a múltam felé, cserfessége felüdít, hebehurgyasága valahogy megnyugtat.

S persze itt van Eldritch Diggory... Nem is tudom, mikor jöttünk össze, talán amikor először belefutottam az egyetemen vagy amikor meghívott egy kávéra munka után, esetleg amikor segített a beköltözésnél St. Andrews-ban.... De azt tudom, hogy azóta vagyunk együtt, mióta  boszorkánykórban szenvedve lázasan nyomtam az ágyat, s ő ánizsos teát hozott, és elkérte számomra az évfolyamtársaim jegyzeteit, hogy ne maradjak le semmiről. Ennek idestova két esztendeje.

A Roxfort utánra vonatkozóan határozott elképzeléseim voltak. Sok fáradságos tanulásba, munkámba tellett, de végül bejutottam a St. Andrwes-i Egyetem orvosi-gyógyítói karára, s nemsokára gyógyító leszek, rendelést nyitok. Az egyetemen megpályáztam egy ösztöndíjat, s el is nyertem, de még ez is kiegészítésre szorul, így péntektől vasárnapig újra felszolgálok. Így végül is szabadon élhetek, ahogy mindig is szerettem volna, hisz tudod, szerényen, de önállóan. Ami a tanulmányokat illeti, nagyjából a háromszorosát kellett és kell nyújtanom annak, mint amilyet befolyásos, jómódú vagy legalábbis aranyvérű származással bíró évfolyamtársaimnak, és persze hálából is, amiért a stipendiumból fizetik a tandíjam, de azt hiszem, lassanként kijelenthetem: sikerült.

Gyakran kérdezted és csodálkoztál afölött, hogy lehet az, hogy engem nem érdekel a fekete mágia és annak elképesztő ereje? Itt a válasz, Tom: igen és nem. Érdekel, mint különleges tudás és forrás, érdekel, mert az ellenséget is ismerni kell ahhoz, hogy legyőzhessük.

És itt a különbség közöttünk.

Én gyógyítani akarom, ami beteg, helyre hozni, ami sérült, rendet rakni a káoszból, egyensúlyba hozni, ami felborult, megtisztítani mindent, amit beszennyeztek és megsebeztek az olyan sötét varázslók, mint amilyen Te vagy.

1949. január 21.,Tom

Annak persze, hogy ilyen sokat valóra tudtál váltani mindabból, amire vágytál, szívből örülök. Persze nem lepett meg a dolog. A legeszesebb és legcéltudatosabb leány vagy, akit valaha is ismertem, amellett, hogy egyébként rendívül akaratos, önfejű és szenvedélyes is persze. S hogy ne hagyjalak homályban tapogatózni, röviden én is összefoglalok mindent, ami azóta történt velem, hogy elhagytam a Roxfortot.

Mint azt Te is tudod, az Oxford Physics and Phylosofie szakára jelentkeztem sikerrel. Élvezettel vetettem bele magam a tanulmányaimba, leginkább az elméleti fizika volt, ami megfogott és a benne rejlő lehetőségek. Ez a tudomány, Elle, a maga módján, olyan, mint a költészet. Einstein relativitáselmélete és a kvantummechanika új utakat és távlatokat nyitnak majd az emberiség gondolkodásában és ugyanígy a mágia tanulmányozásában is, ezt látom előre! S amit megálmodtam, annak egy része, kitartó kutatásaimnak és kísérletezéseimnek köszönhetően mostanra már valóra is vált.