Tom Denem naplója II. - Évek múltán

3

1949. március 8., Tom

Kegyetlen vagy, Elle, már három napja, hogy utoljára eljöttél hozzám, s én majd elepedek az utánad való vágyakozástól. S Te hagyod, hogy ez történjen. Hogy ilyen állapotban .... Pedig most már tudod, hogy lehet ez másként is. Most már együtt lehetnénk mindig. Ha Te is úgy akarnád, ahogy én...

S tetejében még írsz róla is. A férfiről, aki nem átallotta átvenni nálad a helyem, aki most életed főszereplője, és azt a helyet bitorolja a szívedben, amely engem illet!

Legalább hallgatnál, legalább ne írnál róla!

Kegyetlen és szívtelen vagy, Elle, s most már nyilvánvaló, hogy szerelmed milyen sekélyes és erőtlen az enyémhez viszonyítva!

1949. március 12., Elle

Ma meglátogatott Cheryl. Bejelentés nélkül érkezett, persze való igaz, engem mostanában másképp nem tudott volna elérni.

S bár ne tette volna!

– Estelle, végre látlak!

– Gyere be, Cheryl – mondtam neki kelletlenül, amit azonnal tudomásul vett, láttam az arcán. Ennek ellenére bejött és leült. Várakozón néztem rá, miközben két csésze gőzölgő teát varázsoltam elénk az asztalra.

– A helyzet az, hogy Eileennel együtt aggódunk érted...

Odasétáltam a kisasztalhoz, és kezembe vettem a naplót. Valahogy nagyobb biztonságban éreztem magam, ha nálam volt.

– Semmi okotok rá!

Cheryl kavargatni kezdte a teáját, láttam rajta, hogy így akarja elfojtani a belőle előtörni készülő feszültséget.

– Nem tudom, Estelle. Mondd, miért, miért nem jössz már el hozzánk? Miért kerülsz, és miért nem válaszolsz a leveleinkre?

Hirtelen én lettem ingerült. Mégis milyen jogon kér bármit is számon tőlem?!

– Miért, miért, miért... Csak ezt tudod hajtogatni! Szánalmas vagy, Cheryl, nem gondolod? A válasz pedig meglehetősen kézenfekvő... – köptem elé emelt hangon a szavakat, és nem érdekelt, hogy megsérthetem velük. Talán éppen ez volt a célom!

– Nézd, Estelle, mi megpróbáltuk megérteni... próbáltuk beleélni magunkat a helyzetedbe és elképzelni, mit is érezhetsz... az iránt a... pszichopata iránt, de ez már... akkor sem normális! Erre jutottunk, igen! Mert ne is próbáld tagadni, hogy nincs összefüggés aközött, hogy eltűntél, ahogy viselkedsz és közötte. Mert mindig van összefüggés, ha valami tönkre megy, elromlik és beteggé válik, mert minden, amihez csak hozzáér Tom...

Felpattantam, lecsaptam a naplót, és haragtól habzó szájjal fogtam rá a pálcám.

– Ne merészeld őt így nevezni! Ő csak nekem Tom, másnak ő... Voldemort!

Most ő is felállt, de az arca megváltozott. A meghökkenés mellett most valami más is kezdett feltűnni rajta.

– Hát így állunk! Pálcát emelsz rám, és talán meg is átkozol. Mondd csak, mit tett veled az az őrült, amivel még így, a távolból is képes irányítani? Mert ez nem te vagy, Estelle!

Leeresztettem a pálcám, de most már eltökéltem magam. Elgondolkozva léptem a kis asztalhoz, amelyen ott hevert a fekete bőrkötésű füzetke. Amint kézbe vettem, máris jobban éreztem magam. Olyan volt számomra, mint az ópium. Leültem és magamhoz szorítottam.

– Hidd el, minden jól van így. Ő mindig itt lesz, és ez nem fog változni sosem, Cheryl.

– Rendben, Estelle... mivel a barátomnak tartalak, elfogadom ezt – kezdte újra, de a hangja egyre inkább emelkedett. – Nem mondom, hogy mindent értek, és ez végül is a ti dolgotok, nem fogom firtatni, ha nem akarsz beszélni róla. Csak azt az egyet nyögd ki, légy szíves, mi a Merlin ragyás pofájára szorongatod állandóan azt a nyavalyás füzetet, a rohadt életbe is?! – A végén már kiabált, én pedig megsemmisülten álltam előtte. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Mint aki mély, ám cseppet sem pihentető álomból ébredt. Rádöbbentem, hogy az előbb pálcát rántottam a legjobb barátnőmre. Elfogott a bűntudat, és a kezembe temettem az arcom. Azután újra ránéztem.