Tom Denem naplója II. - Évek múltán

6

1949. június 15., Elle

– Igaz hát...

A hangja erőtlen, akár egy nagybetegé, mégis kellemes muzsika a füleimnek. Napok óta virrasztok mellette, várom, hogy magához térjen. Mégis összeszorul a szívem, ahogy meghallom.

– Még pihenned kell... – Finoman elmosolyodik, ahogy homlokára simítom tenyerem, hogy ellenőrizzem a lázát.

– Igazi vagy, nem álomkép... – suttogja. Szólnék, hogy ne erőltesse magát, ne beszéljen, mert gyógyulnia, erősödnie kell, de nem tudok. Összeszorul a torkom attól, ami történt, és ami történhetett volna.

– Gyere ide, Elle! – szól most határozottan, szinte parancsolón, s mivel még mindig megrendülten állok, kinyújtja felém a kezét.

– Gyere csak! – ismételi meg, mire megmozdulok, leülök az ágya szélére, ujjai megtalálják a kezemet. Érzem, ahogy lassanként visszatér belém a bátorság.

– Nem haragszol rám? – bököm ki végre, és látom, ahogy szemei egy pillanatra derűsen felvillannak. Szórakozik rajtam, tudom. Majd hirtelen megkomolyodik, tekintete álmodozó lesz.

– Milyen szép vagy! – mondja ábrándosan, és néz, szinte felfal a tekintetével, olyan vágyakozva, hogy szinte én is megéhezem. Nem tudom, mit mondhatnék, nem voltam felkészülve erre az emocionális kavalkádra. Zavartan sütöm le szemem, pedig máris csupa libabőr lettem, ilyen hatással van rám. Még mindig.

– Tom, kérlek... mondd, hogy nem... – kezdem újra, mert jó lenne már túlesni az összes szemrehányáson és vádaskodáson. Várom a feloldozást.

– Haragudnom kéne? – Újra fény csillan a szemében, mire egy pillanatra hatalmába kerít a bűntudat, de aztán újra dacosan nézek a szemébe. – Ugyan miért, kicsi Elle? Talán mert orvul a szobámba hatoltatok, megsemmisítve minden védelmem, majd személyi szabadságom figyelmen kívül hagyva önkényesen eldöntöttétek jövendő sorsom? Vagy mert egy ősi és bonyolult, erősen kétes és kiszámíthatatlan kimenetelű varázslatot alkalmazva kockára tettétek tulajdonképpen a puszta létem is? Vagy mert...

– Hagyd abba, kérlek! – szólok kissé élesen, mert bosszant, ahogy csúfondáros provokativitással fürkészi reakcióimat, és még most is, tehetetlenül is, fölényben tud lenni.

– Nem fogsz bűntudatot kelteni bennem, Tom! Ez valójában... embertársi kötelességem volt!

Amint kimondom, máris gyanítom, hogy ennél nagyobb szamárságot nem is mondhattam volna.

– Ne mondd! – szúrja közbe gúnyosan, azonnal megerősítve előző feltételezésemben.

– Erkölcsi kötelességem, ha úgy tetszik. Olyan útra léptél, amely emberi mivoltoddal ütközik, sőt, amely megfoszt tőle. Ezért kellett... annak ellenére, hogy nem ezt akartad...

– Teljességgel irreveláns, hogy mit szerettem volna Voldemortként, Elle! – kapja el kezem, és húz vissza az ágyra. – Voldemort... valahol több volt, egyúttal kevesebb is, mint én most. Kevesebb, mert lelkének csupán negyedével rendelkezett, fel volt vértezve viszont a halhatatlanság kivételes ajándékával. Mondhatni. De az ára... – Most sóhajtott, majd egy pillanatra behunyta a szemét, s arca mintha fájdalmas fintorba fordult volna. – Mindent elfelejtett Elle, minden érzést, köteléket... Most látom csak, mennyi mindent... S mivel elfeledte ezeket, így nem is hiányoztak neki. Hatalmas és veszélyes... szörnyeteggé vált... – tűnődött.

– És ez... most ... a régi Tom?

– Nem hiszem, Elle. Túl sok minden történt azóta. Az a sok tapasztalat, a sok rossz... nyomot hagyott bennem, s most itt sajog, fáj... és ösztönöz...

– Ösztönöz?

– Hogy tegyem jóvá, amit lehet... De először ez a nagy feladat: újra felfedezni, megfejteni és megismerni azt a valakit... aki... jelenleg vagyok...

Csendesen figyelem, szomorúnak kellene lennem, hiszen búcsúzik, a szívem mégis örül, csodás ambivalencia. A kezem megkeresi az övét, ahogy a következőket mondom:

– S én ott leszek, ha szükséged lesz rám, Tom.

– Mint mindig, kicsi Elle.

– Annál jobban, Tom, annál sokkal jobban...

EPILÓGUS

1949. június 29., Tom

Drága, Kicsi Elle!

Valószínűleg távol leszel már, amikor ezeket a sorokat olvasod, reményeim szerint biztonságban és egészségben. Teljes szívemből kívánom Neked, hogy élhesd azt az életet, amelyet még a roxforti évek alatt megálmodtál magadnak, s amelyet teljes mértékben megérdemelsz.

Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy orvosi tanulmányaidat nemsokára sikeren befejezed, s ezen a pályán a Téged jellemző kitartással, páratlan állhatatossággal és fáradhatatlansággal tevékenykedsz majd, s ez a hivatás kitölti majd az életedet, ahogy mindig is vágytad.

Kívánom, hogy így legyen!

Ami engem illet, azonmód számos állásajánlatot kaptam államvizsgáim letételével, melyek közül jelenleg egyetlen egyhez ragaszkodom, a tudományos kutatómunkámhoz professzorral, mely kísérleteink már amúgy is meglehetősen előrehaladott állapotban vannak, s itt, Oxfordban, minden lehetőség és feltétel adott ezek befejezéséhez.

Felkerestek a minisztériumból is, egy teljes munkaidős asszisztensi állást kínálva a külkapcsolatok osztályán, de mindössze egy részmunkaidős külső munkatársi munkát fogadtam el előző munkáimra hivatkozva. A politikai pálya valószínűleg egészen nekem való lesz, ha majd egyszer felhagyok a mágiával való kísérletezéseimmel, és figyelmem teljes mértékben a társadalmi történéseknek tudom szentelni. Most azonban régi álmom készülök beteljesíteni azzal, hogy szeptembertől Dippet igazgató hívására visszatérek a Roxfortra mint SVK tanár.

Az elkövetkező nyári hónapok lehetőséget nyújtanak majd arra, hogy felfedezzem magamnak azt a Tomot, akivé, kegyes közreműködéseddel, lettem. Egyébként is szükségem van a magányra, mert eláraszt, szinte letaglóz, fejbe ver az a rengeteg érzés, amely most, mintegy fogságából kiszabadulva áthömpölyög, hullámzik rajtam és bennem, s amelyeknek újra nevet kell találnom magamban.

A világ most különleges és izgalmas, mint gyermekkoromban vagy még inkább, mint mikor Téged csókoltalak, Elle, mindennek színe, illata és hangulata van, s ez az érzéki kavalkád most csábít és szív magába, elvonva figyelmem minden munkától, felelősségtől, s nem vágyom most másra, mint élvezni és élni ezt.

Képtelenség lenne megköszönnöm mindezt, szavakkal mindenképp az, de azért megtaláltam a módját, hogyan is viszonozhatnám legalább a töredékét mindannak, amit Tőled kaptam.

Sok mindent kiolvastam soraidból, amelyeket e lapokra róttál, olyanokat is talán, amelyeket nem állt szándékodban közölni velem, Te azonban nem tudhattál meg rólam, a valódi Tomról szinte semmit. Azt kérem Tőled, őrizd meg naplót, amíg visszajövök érte, írd tovább, s így minden lényeges továbbra is meg lesz örökítve, s egyúttal fogadd emlékeimnek egy kis csokrát, amelyek, remélem, valamelyes kárpótlást nyújthatnak majd sok-sok általam okozott szenvedéssel teli napért és óráért.

Örökké a Tiéd:

Tom