A Konohai titka

2.fejezet

Mikor felkeltem ránéztem az órámra, majd megállapítottam, hogy van egy bő fél órám, még mielőtt indulnom kéne. Gyorsan bekaptam a reggelim, felöltöztem, és bepakoltam pár ruhám az útra. Általában az ANBU felszerelésem hordom, nem sok ember látta még a ninja ruhám, ami egy sima fekete rövidnadrágból, és egy vörös és fekete színekből álló, két oldalt felhasított és térdig érő kimono-szerűség. Azért csak szerűség, mert a derekamnál ugyan meg van kötve, onnantól szét nyílik, mellemet csak fáslik takarják. Vállaimnál két nagyobb, szabályos kivágás van, s a bő ujjak leérnek egészen a csuklómig. Tökéletesen passzol fenékig érő, vörös hajammal, amit általában lófarokba kötök, és csak oldalt hagyok ki egy rövid tincset. Igazából, nem is tudnék mást elvinni magammal, a ruháimon kívül, nincs semmi sem a lakásban, csak a bútorok.

Lassan, kényelmes tempóban indultam meg a Nagykapu felé, ahol már ott állt régi csapatom. Még nem volt rajtuk a maszkjuk, ezért láthattam a döbbenetet szemükben. Bár csak egy pillanatig tartott, ugyanis nem mertek huzamosabb ideig bámulni. Nem szólt senki semmit, csupán felrakták maszkjukat, majd a vezetésemmel elkezdtünk a fákon ugrálva haladni.
Egyenesen az új otthonom felé.
Be kell vallanom, azért megjelent egy kis érzelem bennem, ugyanis érdeklődve várom, hogy milyen lesz az életem abban a faluban.

Lassan a határnál leszünk, már másfél napja nem csinálnunk mást, csak futunk. Több mint a fele csapatot elhagytuk, ugyanis nem bírták az iramot. Így csupán csak hárman maradtunk, és már ők is kezdenek nagyon fáradni, de lassan elérjük célunkat. Én személy szerint el tudnék futni akár Sunakaguréig is, de nem akarok ilyen nagy feltűnést okozni az ottani kísérőimnek. 4 napot simán kihúzok alvás nélkül, de persze ezt sem kell megtudnia senkinek sem.
Kb egy óra múlva elértük a határt. Ikuto és Katsuki arcáról tisztán le lehetett olvasni, hogy mennyire megviselte őket ez az egész. Már éppen szólni akartam volna nekik, hogy nyugodtan pihenjenek, mikor megjelentek a Szél földi ANBU-sok.

- Ti lennétek a konohai lány és a kísérői? - nézett ránk a legalacsonyabb ninja.

- Itsuo, a Hokage-sama megígérte, hogy egy egész csapatot küld, nem pedig csupán két kísérőt! - szólt vissza neki feltehetőleg a kapitány.

- Mizuno Katsuki vagyok. És mi vagyunk a kísérők. - mutatott Ikuto felé.

- De a Gondaime-sama megígérte, hogy egy egész csapatot küld! - emelte meg a hangját.

- Küldött is, csak nem bírták tartani a tempót. Szerintetek mégis hogyan kerültünk ide másfél nap alatt, mikor három alatt kellett volna? - beszéltem higgadtan, és próbáltam nem a szokásos vérfagyasztó hangomon. Közben megérkeztek a többiek is - Na látja? Itt van a csapat többi része.

- Nagyon fel van vágva a nyelved, kislány! - mondta ki azt a szót, amit nem kellett volna. A többiek tudták, hogy szoktam reagálni erre ezért rögtön ott termettek előttük, hogy védjék őket, akármennyire is nem akarták ezt tenni, hiszen mégis csak féltették az életük.

- Himawa-sama, kérem gondolkodjon! Nem tudhatta, hogy nem ajánlatos ezt mondani, nem ismerheti önt. Most az egyszer alázkodva kérjük tekintsen el eme hibája fölött. - minden ANBU, aki a csapatomban volt térdre ereszkedett. A Homoki csapat csak nézte őket, és nem tudják mire véljék ezt az egész műsort.

- Ez egyszer rendben van, de legközelebb nem tudjátok majd megvédeni őket! - néztem rá - Elmehettek!

- Hai, Himawa-sama! - nem is kellett nekik több, felszívódtak.

- Mi volt ez a nagy cirkusz, kislány? - szólalt meg újból a kapitány, akinek még mindig nem tudom a nevét - Narita Daisuke vagyok, a csapat kapitánya.

- Arra már rájöttem. Himawa - vetettem oda neki, majd elindultam Suna felé. Ők sem szóltak többet. Aztán elgondolkoztam, hogy nem így kellene bemutatkoznom Sunakagurénak. Úgy küldtek ide, hogy játszanom kell a jó kislányt. Viszont, előbbi tettemet az ANBU-sok már biztos megjegyezték, és csak arra várnak, hogy jelenthessenek. Még nem értünk ki a fák jótékony takarásából, lehet el kellene intéznem őket. Ahogy ezt végiggondoltam, hirtelen megálltam.

- Most meg mégis mi bajod, kislány??- kérdezte idegesen Daisuke. Nem válaszoltam, csak a Nara klán titkos techinkájával egyszerre mozgásképtelenné tettem az összeset.
- Ezt meg mire véljük??

- Nem volt jó az első benyomás. - mondtam a már megszokott hangomon, amitől látszott, hogy kirázta őket a hideg - Mielőtt még megölnélek titeket, elmondom, hogy miért is kell meghalnotok. Gondolom kíváncsiak vagytok rá. - mindenki értetlenül nézett rám, közben pedig próbáltak kiszabadulni. Azért nem hittem volna, hogy ilyen gyengék... - Senkinek sem tűnt fel, hogy nem mondtam meg a teljes nevem? - nem reagáltak - Rendben, akkor nem kérdezek, csak mondom. A nevem Uchiha Himawa. De még félig sem vagyok Uchiha. Az apám, Uchiha Akashi, csak félig volt Uchiha, másik felében Hyuuga volt. Innen, hogy már Saringanom és Byakuganom is van. Anyám, Senju Akane, a Nidaime Hokage és Uzumaki Mito lánya. Jó kis sztori, nem? - fecsegtem úgy mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Megvillantottam a Saringanom, a következő pillanatban pedig már holtan hullottak a földre. Azért, hogy történetem hihetőbb legyen összevagdostam a holttesteket. Majd a tíz ninjából hatnak a torkát vágtam el, a többinek pedig egy-egy kunait állítottam a szívébe. Mikor késznek láttam őket megszólaltam.

- Ez egész jó lett. De most akkor, mondjuk barna haj, barna szem? Az olyan átlagos. Henge no jutsu! - amint kimondtam egy ködfelhő, majd egy teljesen más kinézetű ninja volt a helyemen, csak az arcom formája -persze a szemek, száj, orr is- maradt meg a testalkatom, de még Danzounak is sokáig kellene néznie ahhoz, hogy rájöjjön ki is vagyok valójában. Hogy még hitelesebb legyen kitalált történetem, ejtettem néhány sebet magamon is, néhány mélyebb is sikeredett, de nem olyan vészesek. Gyorsan megidéztem egy sárkányomat, Akirát, akire felugorva szárnyalni kezdtünk Suna felé. Még szerencsémre sikerült sötétedés előtt odaérnem, hála sárkányomnak. Mielőtt még eltüntettem volna, hogy úgy tűnjön, mintha a nagy chakra veszteség miatt vált volna kámforrá, megvágtam egy kicsit a nyakam, hogy olyan sebem legyen, mint az erőben lévő halottaknak. Amint a kapu elé értem, végrehajtottam tervem, majd mikor már az őrök ott termettek mellettem fájdalmas hangon kezdtem el "beszélni".

- ANBU...Na-narita Daisuke...támadás...
...halott.... - ennyit mondtam csak, majd olyan technikát alkalmaztam, amiről életemben nem gondoltam, hogy szükség lesz rá. Emlészem, annak idején alig akartam megtanulni, de Danzou nagyon erőltette. Leállítottam a szívemet.