Kölcsönös gyűlölet

Prológus

A 8 fiú most is a 2. legidősebb lakásának a nappalijában lustálkodott, mint szinte minden délután.

-Nekünk lassan menni kell táncra - sóhajtott Felix, és letolta Jeongint óvatosan magáról, Changbinról pedig felkelt, mivel úgy feküdtek egymáson, mint az eldőlt dominók.

Minho egy pillanatra nem figyelt, mivel üzenete érkezett, és azt ellenőrizte.

-Gyorsan vegyél le pár parasztot, úgy sem veszi észre! - súgta Seungmin Jisung fülébe. Már majdnem megtette, mikor játékpartnere felkiáltott, ezért összerezzent.

-NEM FOGJÁTOK ELHINNI!

-Shh! Még mindig vannak szomszédok. - szólt rá egyből Chan.

-Legyenek- rántott vállat Minho, majd nemes egyszerűséggel seperte le a sakktábláról a bábukat.

-De hyuuung! - kiáltott fel Jisung, akivel már majdnem befejezték a játékot. - Már majdnem megnyertem...

-Én nyertem volna. - legyintett egyet Minho.

-Lejátszottam volna vele én - simogatta meg Woojin Jisung fejét, látva szomorú arcát.

-Na, de mi történt? - érdeklődött a legfiatalabb.

-Hyunjinnie visszatért! Azt írta most, hogy "Remélem most nem késtek edzésről, mert visszatért egy fontos személy😉" - olvasta fel boldogan. Jisungon, Seungminen és Jeonginen kívül mindenki felpattant.

-Szopatsz! - kiáltott fel Felix.

-Fúj nem. Max Binnie. - grimaszolt undorodva Minho.

-Ez nem lehet igaz! És nem is szólt nekünk, hogy visszajön. Nem hiszem el azt a fiút... - motyogta Chan.

-Holnap délután jöjjön ő is ide. Pont, mint régen. - tapsikolt Woojin.

A 3 fiú, akik csak értetlenül ültek a földön, összenéztek. Egymás pillantásából tudták, egyiküknek sem tetszik ez a helyzet, hogy nem tudnak semmit, mintha kimaradnának valamiből.

-Öhm. Bocsi, de valaki elmagyarázná, hogy mi folyik itt? - szólt közbe Jisung.

-Majd a többiek biztos, de mi most rohanunk! Sziasztok! - vágta rá Felix, és megfogva Minho kezét rohantak ki a házból.

-Na ezek jól itthagytak... Még csak az ölelésünket sem kaptuk meg... - rázta a fejét Jisung csalódottan.

-Mostmár igazán beavathatnátok minket is. - nézett várakozóan Seungmin az idősebbekre.

-Ohh rendben. Szóval... - kezdett bele Chan, a fiatalabbak pedig úgy figyelték, mintha ők lennének az unokák, Chan pedig a nagypapa, aki mesét mond.

-Olyan unalmasak vagytok... - motyogta Woojin, miközben bámulta, ahogy Chan és Minho videojátékoznak. - Túl kevesen vagyunk, így állandóan csak játszunk ezen a szaron. A suliba izgalmasabbak vagytok...

-Miért, kiket akarsz hívni? Felixet és Hyunjinniet? - forgatta meg a szemét Minho.

-Például. Amiket mesélsz róluk, azokból ítélve viccesek lehetnek. És jó fejek. Holnaptól ők is jöhetnek.

-Majd én eldöntöm. - húzta ki magát Chan. - Igen, jöhetnek. - egyezett bele, mire Woojin elnevette magát.

-Hé! Most rám is azt mondtad, hogy unalmas? - ordított ki a mosdóból Changbin, akinek ment a hasa a suliban evett kajától.

-Komolyan, úgy fogsz hiányozni... - ölelte át szorosan Changbin, és eddig sikerült neki visszatartani, viszont az ölelés előcsalogatta a könnyeket.

-Ne sírj már te bolond! - simogatta nyugtatóan a hátát Hyunjin, aztán meglátta a másik mögött álló, ölelésre várakozó Felixet, aki a kezébe temetve az arcát sírt. Majd megszakadt a szíve, utálta őket így látni - még ha nem is sűrűn fordult elő - főleg most, hogy miatta van ez. Egy idő után Changbin ellépett tőle, és Chan karjaiba fordulva folytatta a sírást. Felix egyből Hyunjin karjaiba vetette magát, és úgy szorította, mintha sosem akarná elengedni - ami igaz is volt.

-Na, minden be van pakolva. Felix, édesem, ránk sötétedik - simogatta meg a fejét Hyunjin anyukája.

Egy hosszas ölelés után jött Woojin, aki egy szeretleket suttogott a fiatalabb fülébe ölelés közben.

-Aztán nehogy jobb táncpartnert találj nálunk. Bár, az nehéz. Mi hárman vagyunk együtt a legjobbak. - ölelte át gyorsan Minho is, a fiú nem épp az érzelmességéről híres.

Chan elé állva megfogta a kezét.

-Először is, ne add fel az álmaidat! Táncolj tovább ott, csatlakozz egy csoporthoz! Másodszor, ne feledkezz el rólunk! Telefonon értesíts minket mindig, ha bármi történik veled! És... Köszönjük ezt a pár hónapot, amit velünk töltöttél. Egy nagyszerű 17 éves srác vagy, komolyan. Helyes, tehetséges, okos. Aztán ha találsz valakit magad mellé, ő is üsse meg ezt a szintet. - erre Hyunjin csak elnevette magát, mindenki tudta, hogy nincs szüksége még barátnőre. - Komolyan, köszönjük ezt a rengeteg együtt töltött boldog pillanatot, sosem fogjuk elfelejteni. Nagyon szeretünk.

Chan kitárta hosszú karjait, és egy utolsó teljes csapatos ölelésben volt részük.

-Én köszönöm. Szeretlek titeket. - mondta Hyunjin, utoljára rámosolygott a fiúkra, azzal a gyönyörű mosolyával, ami a fiúk elméjébe égett.

Mosolyogva beszállt a kocsiba, integetett és figyelte a fiúkat, amíg látszottak. Changbin és Felix még mindig sírtak. Amint kifordultak az utcából, eltűntek szemei elől legjobb barátai, sőt, már majdnem testvérei.

-Jól vagy kincsem? - kérdezte az anyja hátrafordulva hozzá. Eléggé meglepődött, mivel az előbb még mosolygó fiú most arcát a kezébe temetve keservesen sírt.

Így hát Hyunjin elköltözött messzire a barátaitól. Senki sem tudta, hogy mikor költöznek vissza - ha egyáltalán visszaköltöznek.