Kölcsönös gyűlölet

7.rész

-Jisung, Hyunjin! Remélem nem felejtettétek el a délutáni programotokat.

A tanár vigyorogva nézett hátra rájuk az ajtóból egy pillanatra, aztán távozott a teremből.

A két fiú csak a szemüket forgatták válaszként, és összepakolva a cuccaikat indultak el egymás mellett ki a suliból, ami előtt a többiek már csak rájuk vártak.

-Jó könyvpakolást! - Changbin nevetve veregette hátba őket.

-Hát nagyon sajnáljuk, amiért nem tudtok velünk jönni~ Bár lehet, jó móka lesz kettesben polcokat rendezni. Irigyellek titeket. Néznélek titeket egy tál popcorn társaságában. Vicces lehet. Aztán remélem táncra odaérsz azért... - Minho végig szarkazmussal hangjában "búcsúzott".

A két fiútól elköszönt, és minden jót kívánt a csapat, aztán indultak Chan otthonába. A szenvedők szomorúan néztek barátaik távolodó alakja után. Miután a 7 fiú eltűnt látókörükből Jisung egy hang nélkül fordult meg és indult el az iskola könyvtára felé a nagy udvaron keresztül. Hyunjin azonnal utána sietett, mire Jisung felhorkantott.

-Ne kövess!

-Ugyanoda megyünk.

-Sajnos. Ez is a te hibád.

-Mi az, hogy az enyém? Tisztán emlékszem, te motyogtál ott nekem.

A fiatalabb nem válaszolt, némán sétáltak tovább egymás mellett.
Pár perc múlva beértek a könyvtárba, ahol illedelmesen köszöntek.
A könyvtáros már tudott érkezésükről, ezért halkan a raktárba vezette őket, kinyitotta nekik az ajtót, és ott is hagyta őket. A fiúk egyértelműen még nem voltak ott, ezért gyorsan körülnéztek a kissé poros helyiségben. 5 sor könyves szekrény volt összesen, viszont a sarokban lévő dobozokban is rengeteg könyv volt, ami csak rájuk várt, hogy kipakolják őket. Két sor között volt egy kis kanapé is, amire Jisung szenvedve ült le.

-Miért szopat az élet? - a fiatalabb inkább magától kérdezte, mint a másiktól, de az válaszolt neki.

-Miért? Sokszor szopat? Annyira nem is rossz ez...

-Nem hát! Melletted állandóan szopok.

-Ez most úgy hangzott, mintha eng-.

-Be se fejezd, nem vagyok kíváncsi a hülyeségedre. Inkább csináld a feladatod! - Jisung egy könyvet vágott az idősebbhez, aki sikeresen kikerülte azt, és elkapta.

Jézusom Hwang Hyunjin.
Mégis mi a fenét művelsz?

Egy hang nélkül kezdték el kipakolni a könyveket.
Mondhatni, eléggé szép óráknak néztek elébe.

Hyunjin Chan szavain gondolkodott, egy óra után már teljesen belefáradt a könyvek pakolásába, kezdte nagyon unni.

"Ne add fel, jó? Flörtölj vele veszekedés közben, bókolj neki és hasonlók."

Rápillantott a fiatalabbra, aki úgy tűnt, teljesen belemélyedt dolgába. Könyvekkel a kezeiben is rettentő jól nézett ki, annyira gyönyörű, mintha nem is lenne valós, mintha most lépett volna ki egy animációs filmből.

-Ne bámulj. Irritálsz.

Hyunjin kicsit zavarba jött, gyorsan el is fordította a fejét a másik irányba.

Hogy kéne már neki bókolni?
Csak visszaküldene oda, ahonnan jöttem.

Hirtelen a fiú kezébe került egy idézetes könyv, ami felkeltette figyelmét. Óvatosan kinyitotta, és elkezdte olvasgatni. Talált egy oldalt, ami tele volt a helyzetéhez tökéletesen passzoló mondatokkal.

-A gyűlölet még szorosabban összefogja az embereket néha, mint a szerelem. Mika Waltari.

-Mi van?

-Ahol szerelem van, gyakran megjelenik a gyűlölet is. Léteznek egymás mellett. Classandra Clare.

-Könyvet olvasni jöttél? Akkor inkább menj ki, csinálom egyedül.

-Vádolni valakit azért, hogy szerelmes lett, vagy szerelme elmúlt, ostobaság. A szerelem és gyűlölet nem tőlünk függ. Anton Pavlovics Csehov.

-Minek olvasod ezeket, meghülyültél?

-Olyan fárasztó gyűlölni valakit, akit szeret az ember. Simone de Beauvoir.
Ennyi kell csak hozzá : egyetlen csepp félelem, és a szerelem gyűlöletté savanyodik. James M. Cain.

-Hyunjin?

Az említett csak keserűen mosolyogva bámulja a sorokat feltűnően sokáig.

-Hallod, mi bajod van?

-Tudod...Az a bajom, hogy igazából... Nincs bajom veled. Nem értem, te miért gyűlölsz ennyire, semmi rosszat nem követtem el ellened. Kezdek belefáradni a folytonos veszekedésbe. Igazá-

-Most úgy mondod, mintha csak én kezdeném.

-Végig tudnál hallgatni úgy, hogy nem vágsz bele a szavamba? - a fiatalabb csak bólintott. - Én is hibás vagyok, hogy ilyenné alakult a kapcsolatunk. De én próbálok változni, de ehhez két ember kell. Vagy ne nézzünk egymásra, sőt ne is találkozzunk, ha nem muszáj. Külön időpontokban tudunk találkozni a fiúkkal, mert nekik sem jó a mi hülye gyerekeskedésünket hallgatni. Remélem, tudunk változtatni ezen az egészen. Lehet, te csak a rosszat látod már bennem...de én lennék a legboldogabb ember, ha adnál egy esélyt, hogy megváltoztassam a véleményed rólam.

Jisung látta a másikon, hogy a sírás szélén áll, és a hangja is remegett, ezt a kezében lévő könyv bámulásával próbálta leplezni. Hirtelen nem értette, mi baja van az idősebbnek, teljesen összezavarodott.
Közelebb lépett hozzá, becsukta a könyvet, hogy felnézzen rá belőle. Észre sem vette, hogy így keze a másikén volt. Hyunjin viszont nagyon is észrevette, ugyanis testét egyből melegség árasztotta el.

-Egy jó ideje már gondolkodtam ezen. Nagyon jó társaság vagy, igaz nem hozzám beszélsz kifejezetten, de attól még meg tudom ezt állapítani.

-Én azt hittem te utálsz. Bár Han Jisungot ki lenne képes utálni?

-Pfff... Na jó, az őszintét megmondva, én sosem utáltalak.

-Ez édes, de nekem volt egy idő, mikor gyűlöltelek.

Mindketten elnevetik magukat, aztán Jisung észreveszi, hogy keze Hyunjin kezén van. A fiatalabb lassan felnéz a másik szemébe, aki csak ártatlanul mosolyogva néz vissza rá, csillogó szemekkel.

-Azért puszipajtások nem vagyunk! - a magasabb fejébe nyomja gyorsan a könyvet, aztán eltűnik egy másik sorban.

Hyunjin csak mosolyog magában, és folytatja a munkát. Látta a másikon, hogy mennyire zavarba jött, ami igazán tetszett neki.

... csak van itt egy kis remény...