figyelmeztetés:
csak annyit szeretnék mondani,
hogy senki se keresse a logikát ebben
én sem tudom mi történik.
ja, és igen, a helyszínek senkit se zavarjanak meg.
a történetnek drága kis hazánk ad otthont.
hogy miért? nos, háromnegyed tizenkettőkor lett elkezdve ez a csoda,
most 1:38 van, valószínűleg túl sokat aludtam és kiégtem. de ennyi.
át sem olvastam igazából.
jó olvasást! ♥
-------------------------------------------------------------------
FINN
- Nem hiszem el, hogy otthon hagytad a táskát – akadt ki Jack legalább már ötödszörre az elindulásunk óta.
- Sajnálom, oké? Nem tehetek róla, tökre el voltam havazv...
- De igenis tehetsz róla, Finn! Tudod mennyi dolgod volt? Várj, segítek. Pontosan egy – tartotta fel a mutatóujját. – Az, hogy hozd azt a rohadt táskát!
Szerencsére nem sokan voltak a közelünkben. Wyatt és Jaeden pont az utolsó csomagokat pakolták fel a poggyásztartóra és láthatólag már nagyon unták ezt az egészet. Pont mint én.
- Fiúk, nyugodjatok meg – elégelte meg végre Wyatt a letolásomat. – Majd bemegyünk a legközelebbi Tesco-ba, és...
- És mi, zsenikém? Azt hiszed csak alkohol volt abban a táskában? Igen ám, csak tudod, én, mint jó szív lélek, gondoltam feldobom a bulit egy kis zölddel. Szerinted miért mondtam, hogy ne nyisd ki az oldalzsebet? – fordult felém Jack újra. – De hát tök mindegy. Így muszáj lesz elviselnem az arcotokat józanon – rázta meg a fejét, majd karba tett kézzel levágta magát az ülésre.
Szívem szerint rögtön hazamentem volna a vonatállomásról, és sosem beszéltem volna velük újra. De ez nem lehetett opció, így csak nagyot sóhajtva leültem Jack mellé és elmélkedtem a szomorú életemről. Aztán végre elindultunk.
- Na, és hogy tetszik az út eddig, srácok? – mosolygott körbe Jaeden. Válasz helyett Jack csak valami csivava morgáshoz hasonló hangot hallatott, a fiú arcáról pedig azonnal lefolyt a vigyor.
- Felhívom anyát, hogy inkább ne pakolja ki abból a táskából a szennyesem...- kutattam a telefonom után.
- Biztos a táskádban lesz. Abban, ami itt van – nyugtatott meg Wyatt, mikor látta, hogy hosszú percek után sem találom a mobilom.
Így hát végignéztem a hátizsákom. Aztán a zsebeim újra. Aztán az utazótáskám. Aztán a hajam. Majd végül a fiúk táskáját is, de sehol sem találtam meg a telefonom. Azonnal elfogott az ideg és szinte már bepánikoltam, de az ajkaimon csak ezek a szavak csúsztak ki:
- A kutya fáját...
- Mondtam már, hogy ne használd ezt a kifejezést! Ki vagy te, a nagyapám? 2019 van, nem 1950 – fakadt ki rám újra Jack.
Arcomra kiült a kétségbeesés, a depresszió, a saját nyomorom, szóval tulajdonképpen minden, csak az öröm nem.
- Ugye nem hagytad otthon? – kérdezte Wyatt. Hát, ő sem az eszéről volt híres.
- De a szállásunk címe csak az ő telefonján volt meg, nem? – nézett körbe Jaeden óvatosan.
- Beküldtem a chatcsoportunkba – csuktam be a szemem, majd hátradőltem a puhának nem nevezhető ülésemre. Nem lett volna hülyeség megjegyezni a címet, de rólunk beszélünk.
Volt egy csoportunk, ahol az ilyesfajta kirándulásainkat szerveztük. De legfőbbként csak idióta dolgokat osztottunk meg benne egymással.
- Nem, csak kutyás videókat küldtél be a csoportba – jelentette ki Wyatt.
Néhány másodperc csend után kórusban megszólaltunk.
- Ezt nem hiszem el.
Balatonakarattya pont hogy kicsi, de nem annyira kicsi, hogy minden egyes házba bekopogjunk, hogy heló, ide foglaltunk szobákat? Így normál esetben újra elfogott volna a pánik, de ez már annyira halálra volt ítélve, hogy csak csendben kibontottam a vizemet és jó nagyokat kortyoltam bele. Eredmény: pisilnem kellett. Nagyon.
De aztán Wyatt megvilágosodott. Nem az én problémámmal kapcsolatban persze.
- De Jeremy-ék ott vannak már, nem? Kérdezzük meg tőlük a címet.
Na, igen. Jeremy és Chosen egy nappal korábban elindultak. Hogy miért? Elnézték a dátumot. Hogy hogyan? Fogalmunk sincsen. Valamiért az sem tűnt fel nekik, hogy csak ketten szálltak fel a vonatra. Mikor meg felhívtak minket a szállásról, hogy hol vagyunk, mi pedig közöltük velük, hogy csak másnap kellett volna menni, azt hitték, hogy átverjük őket. Így hát kettesben töltöttek egy csodálatos napot Balatonakarattyán.
Mivel én nem tudtam telefonálni bizonyos okok miatt, ez a feladat másra hárult. Még pedig Jackre, mert ő szeret a legjobban beszélni. És mert az orrom alá akarta dörgölni, hogy ő nem felejtette otthon a telefonját, mint egy komplett idióta.
Szóval meglett a cím, a táska meg a telefon nem, de mindegy, a lényeg megvan. Innen próbáltam leengedni kicsit, hisz ennél rosszabb már nem lehet, ugye?
Néhány óra múlva végre leszálltunk a vonatról. Újra nyeregben éreztük magunkat, miközben idős nénik társaságában buszocskáztunk a szállásunk felé. Amíg Jaeden összebarátkozott az egyikükkel, addig a többiek közösen imádkoztak, hogy minél hamarabb megérkezzünk. A nénik és mi is egyaránt.
De a kedvünket még ez sem szegte. Fiatalok voltunk, akik életük legszebb nyarát akarták eltölteni, s a kezdeti nehézségek ellenére úgy gondoltuk, sikerülni is fog.
Miután szerencsésen leszálltunk a buszról még pár utcát gyalogolnunk kellett, de megérte. Egy ilyen társasággal csak csodás élmények születhetnek.
Oké, lehet, hogy Jack belökte Jaeden-t az egyik árokba, mert nem akarta cipelni a hátán, de ez is csak tett a bulihoz.
Aztán lassacskán megérkeztünk.
A ház, ahol kivettük a szobákat, csodálatos volt. Még én is büszke voltam magamra, hogy ilyen jól választottam, és akkor tényleg úgy gondoltam, hogy teljesen megérte minden.
Becsekkoltunk, minden egész pöpecül ment.
- Ugye a ti barátaitok érkeztek tegnap? Menjetek nyugodtan, a ti szobátok mellett van az ő szobájuk is. Biztosan nagyon várnak már titeket – mondta a fogadónénink, majd egy hatalmas mosollyal az arcán útnak is eresztett bennünket.
Mi pedig már attól visítottunk, hogy visszagondoltunk Chosen-ék kis műsorára. Alig vártuk, hogy az arcukba dörgöljük, hogy ők a szerencsétlenebbek, és nem mi. Így hát céltudatosan törtünk is előre a szobájukhoz, pont ahogy a néni mondta.
- Megjöttünk köcsögö... - kiáltottunk fel egyszerre, mikor kinyitottuk az ajtajukat.
Bizony azok nem ők voltak. De nem ám.
Az éppen közösülő pár látványa eléggé lesokkolt mindannyiunkat. De ahogy láttuk, ők is eléggé megdöbbentek rajtunk, így hát csendben becsuktuk az ajtót, mintha mi sem történt volna és megpróbáltuk elfelejteni az elmúlt néhány másodpercet örökre.
Ebből a szánalmas próbálkozásból a néni zökkentett ki minket.
- Drágáim, most nézem, nem is titeket vártunk mára.
Újra egymásra néztünk a fiúkkal. Úgy igazán mélyre, szinte már egymás lelkébe pillantottunk bele. És mindenhol ugyanazt láttam: hogy legszívesebben felgyújtottuk volna a házat, vagy inkább magunkat, én már nem is tudom.
De ennél rosszabb nem lehet, igaz?
