FINN
- Ez kész vicc – jelentettem ki a fejem rázva.
Timothée szorosan mellettem ült, s értetlenül bámulta a laptopja képernyőjét, amit csupán néhány perc választotta el a teljes lemerüléstől.
- Mindegy – sóhajtott egy nagyot, majd lecsukta a gépét, s az öléből áthelyezte azt a dohányzóasztalra.
Figyeltem, ahogy hátradől a bézsszínű kanapén – két keze szorosan összefonódva tarkójánál -, majd egy újabb, sokkal inkább gondterhelt sóhaj hagyja el ajkait. Aztán jött az a bizonyos tekintet. Már elég ideje ismertem Timmy-t ahhoz, hogy tudjam, az agya épp elkezdett kattogni valamin, s meg sem áll addig, amíg valami ésszerű magyarázatot nem talál a történtekre.
- Ez nem olyan nagy dolog – vontam meg a vállam. Titkon reméltem, sikerült megtörném a gondolatmenetét, s nem folyt bele túlságosan az agyalásba.
- Tudom – küldött felém egy halvány mosolyt. Na nem az az őszinte mosoly volt ez, azt már sokkal jobban ismertem. Leginkább az én megnyugtatásomra szolgált ez a gesztus, de hiába, átláttam a szitán.
Annak a bizonyos filmes díjátadónak néztük a bejelentőműsorát, aminek a neve lassan szitokszóvá vált köztünk, így mindenki jobbnak látta elkerülni kimondását. Timothée nagy napja volt ez, felkelt reggel ötkor, csak hogy kiderüljön; nem nevezték az Oscarra. S hiába tagadta, tudtam, hogy zavarja a dolog.
- Inkább aludnom kellett volna – rázta a fejét. Szinte még láttam bőrén a párnája gyűrődését, s a szeme alatti táskák sem a kipihentségről árulkodtak. Igaza volt; tényleg aludnunk kellett volna.
De nem. Én, mint jó, támogató barát átmentem hozzá hajnalok hajnalán, tulajdonképpen a semmiért. Egyikünknek sem érte meg igazán.
- Ne foglalkozz ezzel – mondtam, s közben a vállára helyeztem az egyik kezem, ezzel is a támogatást sugározva. Vagy valami olyasmi. Őszintén szólva fogalmam sem volt, mit csinálok. – Mindenki tudja, hogy az Oscar minden évben egy kurva nagy rablás. Semmit sem jelent.
Timothée szótlanul bámult maga elé egy ideig, arcán pedig egyre nyilvánvalóbbá váltak a csalódottság jelei.
- Tudom, hogy mindannyian rengeteget dolgoztatok ezen a filmen, és hihetetlen, amit leműveltél benne. Nézz fel az instádra, vagy akárhova; mindenki teljesen ki van akadva. Hallod?
Valószínűleg nem is figyelt rám. Sokkal inkább el volt foglalva azzal, hogy szépen lassan depresszióba taszítsa magát ezért a semmiségért.
- Na jó, gyere ide – tártam ki a karom, csak hogy Timmy kényelmesen oda tudjon férkőzni.
Ujjaimmal folyamatosan a göndör tincseit fésülgettem, miközben másik kezemmel gyengéden simogattam hátát. Az arcát szorosan a mellkasomba fúrta, majd lassacskán felszínre tört a sírása is, amit egészen eddig próbált elfojtani magában.
- Hé, Timo – fogtam arcát a két tenyerem közé. – Tudod, hogy utálom, amikor sírsz.
Timmy fel sem nézett. Csak bámulta a padlót megállíthatatlanul, pontosan addig, amíg el nem kezdtem apró csókokkal beteríteni az egész arcát.
- Feküdj vissza az ágyba, jó? Mindjárt megyek én is – nyomtam egy utolsó csókot a szájára, majd figyeltem, ahogy Timothée bevonul a hálóba, ahol nemrégen még az igazak álmát aludta.
Én pedig elkezdtem kifosztani a konyha összes fiókját mindenféle egészségtelen, mégis túlságosan is jó dolog után kutatva. A harmadik zacskó chips és a sokadik tábla csoki után úgy éreztem, sikeres volt a küldetésem.
Ahogy beértem a szobába egyből kiborítottam mindent Timothée ölébe. Addigra már a fiú betakarózott, s még a párnáimat is a saját feje alá gyűrte, így nem volt teljesen jogos a jótékonyságom, de hát ez van, legyen neki karácsony.
- Inkább te gyere – nyújtotta felém karjait. Én pedig szó nélkül mellételepedtem.
Már majdnem 6 óra volt, de Timmy még mindig inkább hasonlított egy hullára, mint élő emberre. Persze csak viselkedésileg. A kinézetét nem így pontozom.
- Próbálj meg visszaaludni – súgtam oda neki, s közben lassan simogattam. Reméltem, hogy ha kialudja magát, olyan lesz, mintha meg sem történt volna az egész, és nem kell tovább depresszióban élnünk, mert valljuk be, az egyikünknek sem túl előnyös.
- De nem tudok – mondta, majd nemes egyszerűséggel lenyúlt egy zacskó chipsért, s elkezdte falatozgatni azt.
- Azért még megpróbálhatod – mosolyodtam el. – Legalább addig is csendben leszel.
- Nem adom meg neked ezt az örömöt – jelentette ki.
Öt perc múlva már zavartalanul szunyókált mellettem, úgyhogy volt egy kis nyugtom két szánalomhullám közt.
Addig is megpróbáltam valamennyire hasznossá tenni magam, s nekiálltam reggelit készíteni Timmy-nek, mert ekkor képtelen volt normálisan funkcionálni, annyira a földbe tiporta ez az egész helyzet. Meg is értem, nekem sem esett volna túl jól.
Szóval megcsináltam a reggelijét, s csak hogy érezze a szeretetem, rajzoltam a szendvicsére egy hatalmas szívet ketchuppal. Ennél többet nem is igazán tudtam volna tenni, úgyhogy kurvára reméltem, hogy a herceg meg fog elégedni ennyivel.
Körülbelül egy óra múlva Timothée is felkelt, s mikor észrevette, nem vagyok mellette, inkább kijött a konyhába élvezni a társaságom.
- Újra jó reggelt – mosolyogtam rá, hátha változott valami, de hamar rá kellett jönnöm, hogy semmi.
- Jó reggelt – morogta az orra alatt, majd a vállam felett megnézte, mit csinálok. – Nem vagyok éhes.
- Majd később megeszed – vontam meg a vállam, s arrébbtoltam a tányért. – Hadd öleljelek meg, na.
Timmy csak szorosan bújt hozzám, le sem lehetett szedni rólam. Ennek részben örültem is; az utóbbi időben sokat volt távol a különböző munkái vagy éppen interjúi miatt, úgyhogy jó volt végre együtt lenni.
- Biztos nem vagy éhes? Még szívecskét is rajzoltam neked rá.
Erre Timothée azonnal beadta a derekát, s neki is állt elfogyasztani a szendvicset, amivel annyit dolgoztam.
Ezután pedig leültünk a nappaliba, kipárnáztuk a kanapét, hoztuk a chipseket meg mindent, bebújtunk a takaró alá, s elkezdtük nézni azokat a szarokat, amik éppen mentek a tévében. Nem törődtünk azzal, hogy legalább ötvenedszerre láttuk az adott filmet, el sem mozdultunk a televízió elől.
Az egésznek volt egy kellemes hangulata. Ahogy a lábaink összegabalyodtak a takaró alatt, ahogy a szinte már egymás testén feküdtünk átvéve a párnák és minden más szerepét, ahogy ujjaink akarva-akaratlanul összekulcsolódtam a semmiből; egyszerűen tökéletes volt.
Egy rohadt Oscarért sem cserélném el ezeket a pillanatokat.
